Te vagy az...

 
 
Te vagy az arc a fejemben, aki forgószelet támaszt, amikor találkozik a tekintetünk.
 
Pillantás, amely verseket ír bennem, mégsem mérhetem fel szóval az értelmét.
 
A szemeid, a tekinteted, mely sokat mond.
 
Az árnyékodba burkolózva találtam Rád, mint horizonton a nap fénye.
 
Te vagy az arc, melyet magamban hordok...
 
Az arc, amely figyel...
Majd felébreszt, amikor lehunyom a szemem...
 
Az arc, aki Te vagy...
 
Aki hall engem belülről, mélyen a bőröm alatt, túl a húson, s csonton.
 
A részem vagy.
 
Te nem is tudod, hányszor, de hányszor üvöltök bele némán az éjszakába...
Torkom szakadtából kiáltom neved az álom mezsgyéin...
 
Mert a valóság hallgatásra ítél, beforrasztja ajkaim...
 
Nem szólhatok Rólad senkinek!
Pedig legszívesebben ismerősnek, ismeretlennek...
 
Kihúznám magam a büszkeségtől Rád nézve...
 
Ő az..!
 
Igen... Te vagy az.
 

                                  €$@ß@