Nem amit adsz...
Résre nyíló ajkad, nyelved hegyén a méz, a csorgatott...
S nem combjaid árnyékos kikötője, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok ...
S nem a szíved felgyorsuló verése, nem csípőd, melled, vállad vagy karod.
Mind véletlen, nincs benne érdemed, Te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod...
A hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod...
Ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy oldasz és olvadsz az ölemben...
Ez már Te vagy.
Csak Te, csak Mi ketten.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése