Takarót fest az földnek az ezerszínű ősz, avarszagú alkonya…
Te lassan Mellettem ébredsz, az „álmom,” a vágyam tanúja.
Harmatcseppbe botlott a szivárvány, s a hajnali fény…
Szelíden lopózik Veszprémre az esti köd, s szívembe a remény.
Szétcsurog rajtunk halkan az ébredező, de még álmos eső…
Engesztelne már az ég, de mint hisztis gyermek sír a felhő.
Arcodon kezem mosolyt simít, csintalan ajkam, s illatom elnémít...
Nevetve csókolsz, ujjaim hajadba eresztem, szemeid örvénye lett a vesztem.
Könnyeket morzsol a csenddel a szél, csupasz ágak közt még várat a tél...
Megremeg ágyunk mellet a levegő, bőrünkkel lobban, éget a hűs lepedő.
Mellénk szegődött hű társnak a vágy, velünk nyög fel újra s újra az ágy...
Árnyakat játszik a falra a hold, ölelésed, mint szirén éneke, magához vonz.
A sötétbe két csillag ragyogón belesikít, a varázslatot semmi nem csitít...
Ablakunkon a párás jégvirág, felemel magához egy békés, szép világ.
Egyetlen szó, amit vártunk Te meg Én, szerelem szaggatja az álmunk...
Minden éj, oly kevés..
Együtt…
S még mindig Nélküled...
