Több ezer életen át, bennem élő szerelem...
A kapukon áttörve, megpihen a szíveden.
Több ezer életen át, bennem dúló fájdalom...
Szertefoszlik a fényben, felolvad ajkadon.
Több ezer életen át, felsíró vérző sebek...
Összeforrnak, gyógyulnak, ha érzik meleg kezed.
Több ezer életen át, hívtalak és vártalak...
S lelkem mélyére úszva, Magamban megtaláltalak.
€$@ß@
Mint ahogy szereted a nap melegségét, a pohár víz hűsét...
Szereted, ha az ágyad kényelmes...
De van egy hangsúly...
Amikor a hangszín egy oktávval mélyebben cseng...
Amikor arra gondolsz...
Szerelmes vagyok, Nélküle nem jó lenni, létezni...
Próbáld csak ki, mondd ki hangosan...
Szeretem a nyarat.. ....
S most gondolj a kedvesedre...
Arra, aki nélkül nem tudsz, nem akarsz élni, és mondd...
Szeretem őt...
Ugye, érzed a különbséget?
Másodjára megtelt a hangod melegséggel...
Érzékibb lett, simogató és utánozhatatlan...
Álmodtam az éjjel, veled egy éjszakát.
Érezted érintésem...
Hallgattad hangom, szerelmes dallamát.
Csókot osztogattam, simogattam kezed...
S mint eltévedt vándor...
Bebarangoltam, vágytól reszkető tested.
Két halom között pihent meg sóhajom...
Tetejére érve, puhán rácsókoltam a Napot.
Rabul ejtettél...
Lüktetésem öledben, csitította égő vágyunk...
Csillagok közt jártunk, fények közt ragyogva...
Óvtam tested testemmel, s Én vágyad követtem.
Karjaidban ringattál, s mint a hárfa hangja...
Halkan zengett lelked, azt súgtad, szeretlek.
€$@ß@
Megérintett a lágyság, mi lényedből fakad...
S kezdtem elhinni, azt át akarod adni.
Mert érezted adni készülök, bár tartóztattad magad...
Lettél félénken enyém, s már nem féltél kapni.
Nem reméltünk semmit, csak szerettünk...
Egymást erősítve kértük, ami nekünk jár.
Ölelve, kábultan mindent csak feledtünk...
A pillanat tiszta volt, ez is elég volt már.
Csók és vágy és mosoly, egy kedves pillantás...
Magával ragadott a varázs bennünket.
Kerestünk, és találtunk... Ő egy új társ...
Nehéz nélküle minden perc, ez éltet kettőnket.
Gyengéden szeretlek, mert ezt kéri lényed...
Jóleső érzés, hogy kéred és vársz.
Béklyóban lévő életem, igényli fényed...
Bolygóként, méltó pályára zársz.
Mi tudjuk, mások talán gondolják...
Szép és nemes a szerelmünk.
Ártó gondolataikat, hiába mormolják...
Mert szeretlek, és Te szeretsz, ez mindenünk.
€$@ß@
Látod, telnek a hónapok...
De mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk...
Csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között...
Az alkonyati égboltra boruló csillagok között.
Most fogom kezed, bennünk hallgat a csend.
Nem vonít ez a földi élet minden villanása.
Testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon...
Egybeforrt lélek ez.
Most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság...
Maga a mozdulat, így maradsz.
Én büszkén csodállak, minden pillanatban...
Rád terítem a csendet, puhán, óvatosan...
Hogy meg ne sértsen, simogasson.
Szerelem a kezdetektől a végtelenig.
Talán csak a felhők értik ezt...
A csodás fák, a lehulló szirmok így a tavaszban...
Lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen...
S hönapok telnek hónapokra.
De mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig...
A vágy viharában gyalogosan.
Ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak...
Pacát ejtenek a fehér papírlapon...
Apró, táncoló betűk árulkodnak rólam.
Csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra...
Újabb s újabb napokra.
S utazunk másvilágok naprendszere felé...
Hisz már régen nem kellenek a szavak...
Tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk...
Tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás.
Hisz ismerjük a múltat.
Az utat.
Átsző bennünket a végtelen képzelet.
Megtaláltuk a szavakat, álmaink homokjába írva...
Vittük az álmot messze egyre csak beljebb...
Miközben a télhez fehéredünk, s földre rogyunk...
Szerelmünk asztalára terítve mindent.
Se Én, se Te.
Egy világ vagyunk mindörökre.
Járni tanítjuk az időt mely taszít ide-oda...
Sötét szavakkal szólunk minden éjszakánkon...
Harcokban, állunk a nappal, mint tövissel a rózsa...
S ahogy lebukom a mélybe érted...
Kapuk nyílnak, de Te nem menekülsz.
Egymásban lakunk, hazatérünk...
Voltunk s vagyunk.
Szenteld meg ezt az órát...
Viseljük csendben magunkban a fényt...
Hogy kezeink átöleljék egymást.
€$@ß@
Zárd kulcsra az ajtót, ne kérdezz most semmit...
Tartózkodó mozdulatban, állj meg néhány percig.
S utána határozott lépésekkel, gyere közelembe...
Érints olyan dühvel, mintha testem préda lenne.
Ne engedj, ha fájna, csak szoríts egyre jobban...
Sóhajtozó hangod már Én magam sem halljam.
S ha felgyorsul a szívdobbanás lázadozón csókolj...
Mint kopár szigeten, min a hurrikán tombolt.
Ölelj felgerjedő vihar nyomán, földillatú széllel...
Mely szenvedélyért dühöng, ha közeleg az éjjel.
Szeress vulkántűzzel, mi lángcsóvát vet könnyen...
Vagy villám erejével, mely magas égben dörren.
Adj magadból mindent nekem az utolsó erődig...
Szálljon az a tüzes varázs a fényben bújt felhőkig.
Válj velem majd eggyé, csak egyetlen egy percre...
Hogy érezzem, nincs más ember, aki így szeretne.
