Se én, se te...

Látod, telnek a hónapok...

De mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk...

Csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között...
Az alkonyati égboltra boruló csillagok között.
Most fogom kezed, bennünk hallgat a csend.
Nem vonít ez a földi élet minden villanása.
Testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon...

Egybeforrt lélek ez.

Most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság...
Maga a mozdulat, így maradsz.

Én büszkén csodállak, minden pillanatban...

Rád terítem a csendet, puhán, óvatosan...
Hogy meg ne sértsen, simogasson.

Szerelem a kezdetektől a végtelenig.

Talán csak a felhők értik ezt...
A csodás fák, a lehulló szirmok így a tavaszban...
Lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen...
S hönapok telnek hónapokra.
De mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig...

A vágy viharában gyalogosan.

Ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak...
Pacát ejtenek a fehér papírlapon...
Apró, táncoló betűk árulkodnak rólam.
Csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra...
Újabb s újabb napokra.
S utazunk másvilágok naprendszere felé...
Hisz már régen nem kellenek a szavak...

Tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk...

Tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás.
Hisz ismerjük a múltat.

Az utat.

Átsző bennünket a végtelen képzelet.
Megtaláltuk a szavakat, álmaink homokjába írva...

Vittük az álmot messze egyre csak beljebb...

Miközben a télhez fehéredünk, s földre rogyunk...
Szerelmünk asztalára terítve mindent.

Se Én, se Te.

Egy világ vagyunk mindörökre.

Járni tanítjuk az időt mely taszít ide-oda...
Sötét szavakkal szólunk minden éjszakánkon...
Harcokban, állunk a nappal, mint tövissel a rózsa...
S ahogy lebukom a mélybe érted...
Kapuk nyílnak, de Te nem menekülsz.

Egymásban lakunk, hazatérünk...

Voltunk s vagyunk.
Szenteld meg ezt az órát...
Viseljük csendben magunkban a fényt...

Hogy kezeink átöleljék egymást.

                                                                                  €$@ß@