2009. december 14., hétfő

Ördögi kör...

Sokszor, méltatlan nőkre pazaroljuk energiánkat!
Mi, férfiak, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen nőkbe a fantáziánkat.
Utólag megfejtjük a jeleiket, és transzparensként állítjuk magunk elé.
Lássuk be, a rosszlányokra bukunk.
A huncutokra, kihívókra.
Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk.
Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.
Á, dehogy változnak.
Kicsit még meg is aláznak.
Várni kell rájuk.
Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük.
Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott.
Csókjuk kábító, begyakorolt.
Ők azok, akikért élni-halni kell.
Akikért biológiai bombánk robban.
Akiket meg sem próbálunk elkerülni, így mindig beléjük botlunk.
Ha választani kell, őket választjuk.
A jó kislányok nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából.
Velük nincs is mit megbánni.
Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk.
Legalábbis nem készen.
Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra.
És maradjon is olyan, hogy a többi férfira már ne legyen hatással.
Esküszöm, nem értem magunkat.

Csoda, hogy olykor belerokkanunk a próbálkozásba?

A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.
Csak mi őket.
Ördögi kör ez.

Lassan jobban értem a nőket, mint a férfiakat.

Megbocsátani...




Megbocsátani nem azt jelenti,
hogy valaki elfelejti a múltat.

Úgy temmi, mintha meg sem történt volna.

A múltunkat és a múlt sebeit,
nem tudjuk meg nem történtté tenni.

Része marad az életünknek.

A megbocsátás elsősorban nem is a múltra vonatkozik,
hanem a jelenre és a jövőre.

Azt jelenti, hogy annak ellenére, ami történt és ami fáj,
nálam az ajtó mindig nyitva lesz.

Mégis újrakezdünk.

A szeretetünk erősebb lesz a hibáknál, amelyeket elkövetünk, legyőzzük az akadályokat.

A megbocsátás a szeretet feltámadása, győzelme.

Nem eltüntetni akarja a múltat, hanem átalakítja.



Csodában élünk...



Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van.

De nem vesszük észre.

Amíg éljük, azt hisszük, természetes...

Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá.

Hogy csodában éltünk.

Utólag.

De akkor már késő.

Hogyan válasszatok férjet...





Ha én mondhatnám meg a nőknek,
hogyan válasszanak férjet, hát azt tanácsolnám.
Csinálják pontosan úgy, mintha lovat vennétek.

Keresd a fajtiszta, erős fogú, erős lábú példányt!

Kerüld azokat a teremtményeket,
amelyek kicsit is rúgósak vagy harapósak!

Könyörtelenül hagyd ott,
ha csak a legkisebb hajlandóságot mutatja a lustaságra!

A csökönyös szörnyetegekre ügyet se vess!

Egy kis keményfejűség persze elkerülhetetlen,
talán nem is árt.

De ha túl sok van belőle, az veleszületett ostobaságra utal.

Röviden tehát:

Olyat válassz, amelyik még nevelhető!

Remény...




Úgy érzem, évek óta először,
mintha egy aprócska szikra csillant volna föl.
Olyan érzés áradt szét bennem,
mintha valamilyen jelentős esemény várna rám.

Mintha, valami hozzád vezérelt volna.

Többre vágytam, csak éppen nem tudtam, miből.
Valami olyasmit szerettem volna átélni,
mint fiatalabb koromban.
Azt a megfoghatatlan érzést,
aminek már kezdetén érezni a csíráját,
ahogy sugárzó melegséggel töltött el.

Aztán felismertem mi ez - a remény.

A reményre vágytam.

MIÉRT?




A legrégibb emberi kérdés:

a miért...

Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika,
minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.

Ajándék...



Te vagy nekem az élet, a fény,
Fogom kezed, hogy már sose félj,
Ez a nap a te ünneped már,
S egy ajándék, ami vele jár.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!

Én kincseket nem adhatok,
Csak szívemet, mint a legszebb darabot,
Nem óra ő, sem drágakő,
De bármi volt, csakis érted zakatolt.

Csak érted zakatolt, érted zakatolt.

Lehet arany, vagy ékszer, vagy kincs,
De olyan igazi, mint te vagy, nincs,
Mit is adhatok én neked még,
Egy szó, egy könyv ide nem elég.

Boldogság,

Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!