Mi, férfiak, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen nőkbe a fantáziánkat.
Utólag megfejtjük a jeleiket, és transzparensként állítjuk magunk elé.
Lássuk be, a rosszlányokra bukunk.
A huncutokra, kihívókra.
Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk.
Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.
Á, dehogy változnak.Kicsit még meg is aláznak.
Várni kell rájuk.
Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük.
Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott.
Csókjuk kábító, begyakorolt.
Ők azok, akikért élni-halni kell.
Akikért biológiai bombánk robban.
Akiket meg sem próbálunk elkerülni, így mindig beléjük botlunk.
Ha választani kell, őket választjuk.
A jó kislányok nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából.
Velük nincs is mit megbánni.
Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk.
Legalábbis nem készen.
Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra.
És maradjon is olyan, hogy a többi férfira már ne legyen hatással.
Esküszöm, nem értem magunkat.
Csoda, hogy olykor belerokkanunk a próbálkozásba?
A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket.
Csak mi őket.
Ördögi kör ez.
Lassan jobban értem a nőket, mint a férfiakat.