Szeretlek…
S ezért nem úgy ölellek s viszlek Magammal…
Mint valami langyos szellő…
Hanem elragadlak, mint mindent elsöprő forgószél.
Nem töprengeni és habozni…
Az élettel nem alkudozni…
Akár a sötétségbe zuhanó fény, úgy hullj Belém…
Szívünk szikrázva csapjon össze, mint a kard…
Hozzon esőt, zivatart, perzselő lángot, mely égig ér.
Ha szeretsz, halálom legyél...
Majd szüless újjá Velem…
Szerelmed tüzes bélyegét, égesd Belém…
Legyünk árnyék és fény…
A világosság és sötétség egymást kioltó végzete…
Vágy és Remény…
De csak ha szeretsz.
Szavaimmal némán, betűimmel leírhatatlanul...
Tűzzel perzselhetetlen lélek, ha szárnyal...
Nyugtalan, édes vágy...
Kibírhatatlan, s felfoghatatlanul fájó érzelem.
S Te tudod, miről is írok, nap mint nap...
SZERELEM...
Először, csak tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj...
Ami egyre hangosabb lett...
Mintha valamilyen óriási teremtmény jönne, lassan...
Egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, s közben hatalmas dobot verne.
Majd felhangzott egy másik dob hangja...
Mintha egy másik óriás közeledne rögtön utána...
S mindegyik a saját dobjára figyel...
Akkor, még ügyet sem vetve a másik ütemére.
Mind erősebb, ritmusosabb lett a hang...
Míg végül nemcsak a hallásomat, hanem minden érzékemet elöntötte...
Ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben éreztem a dobolást.
A dobolást, ami lassan eggyé vált...
Mindketten tudtuk és éreztük...
Az egyik dob az Te szíved, a másik pedig az Én szívem volt.
Becsukhatod a szemed, mert tudod, hogy Én nyitva tartom...
S Rám bízhatod az életed.
De tudom, amikor az Én szemeim vannak csukva…
Én is Rád bízhatom az életem.
