Veled, oda, mindörökké...

Tőled, hozzád, benned, érted...

Nálad, néked, mégse, mért ne...

Ide, onnan, csak itt, ott ne...

Majd ha, már most, csak így, úgy ne...

Mindig, egyszer, érthetetlen...

Jaj, tovább, nem, az ne, nem, nem...

Velem mégis, azt ne többé...

Veled, oda, mindörökké.

                         €$@ß@

Mikor eláll a lélegzetünk...

Az életet nem a lélegzetvételek száma határozza meg...

Hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzetünk.

                                   €$@ß@

Vigyázom Rád...

Bármi törte meg csended, tudd, szívemben a rended...
Mindvégig Örökkévaló.

Testi kívánalmaidat ereszd el, hagyd, hogy szívedben éljen...
Mi Benned élhet.

Gyengéd csókokban égjen, vágyódó piros ajkad...
Mosoly tündököljön Rajtad, ha újra csak aláznak ...
Vigyázom Rád.

Angyalszárnyaim közé veszem, megfáradt tested...
Két kezemmel emelem, Szomorú tekinteted...
Lásd szememben, hatalmas szerelmem...

                               €$@ß@

Mondd el Nekem...

Mondd el Nekem, miért nem vagy idegen...
Mozdulataid honnan ismerem...
Miért tudom Rólad, amit még Te sem?

Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom...
Mit ír a rezdülés, tűnődő arcodon...
Hogy szótlanságod értem, hallgatom?

Tanulod-e mi az, amitől félek...
Hol nyitott ajtót, testemen a lélek...
Mit mondanék, amikor nem beszélek?

Végül csak annyit... Vigyázol-e rám...
Ha nem jut már eszembe a szezám...
Leszel-e hűséges szerelmem, hitvesem?

Tudod-e, amit Én nem tudhatok...
Amiről holdtöltekor álmodok...
Emlékszel-e, ha el vagyok feledve...
S Velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve...
Eljössz-e velem sétálni a csendbe...
S engeded-e majd, ha megfagyok...
Hogy eltemessenek a tenyeredbe?

         €$@ß@

Szentimentálisan, szenvedélyes hülye vagyok...

Nem a versek korát éljük, tudom...

De jó, hogy léteznek versek.

Az bánt leginkább...

Amivel szemben tehetetlen vagyok, s ez a méltatlanság.

Ez a szó olyannyira bekúszott a mindennapjainkba...
Szinte észre sem vesszük, ha újabb sebet ejt rajtunk.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk...
Méltatlanul szeretünk minden egyes nap...
Mert olyannyira nagyon szeretnénk...

Ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk.

És mégsem.
Egyszer aztán nem bízunk, és nem hiszünk többé...
Akkor sem, ha méltó volna...
Mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzése...
A méltatlanság-félelme...

Hogy elveszítjük ezt a képességünk.

A versekben erő van.
A versekben nem fogsz csalódni.
A versek a világot tárják fel.

A versek magadat hozzák magaddal szembe.

A vers energia.
A vers vérkeringés.
A vers belső áradat.
Elszakít a világtól, csak zúgjon magában...

Kit érdekel!

A vers végtelen mélységeidbe visz le.

A versben megtapasztalod a mindenséget, ha megérzed.

Csak egyszer, egyetlenegyszer tedd magad befogadóvá...
Soha többé nem leszel egyedül.
Soha többé nem tudnak legyőzni.

A vers uralni tudja a lelked, a világod.

A Vers és Te legyőzhetetlenek vagytok együtt.
S ha azt mondják majd...

Szentimentálisan, szenvedélyes hülye vagyok...

Hát teszek rá!

                          €$@ß@