Másképp fáj...

Nagyon!

Mondanám, s Te suttognád...

Tudom!

De hallgat a zaj!

És suttog a jaj!

És hallgat az éj!

Minden oly sötét!

Megtaláltál Rám vigyáztál...

Álmodtunk.

Ugye, nem feledtél.

Kegyetlen hóhérom, ne Te legyél.

Ó, de messze a lélek!

Álmodom.

Hol van az az élet?

Nem tudom!

Ha mondhatnád újra...

Fogd a kezem!

Én mondanám ezerszer

El nem engedem!

                                                                                                     €$@ß@

Álmodunk és vágyakozunk...

Álmodunk és vágyakozunk...

Mert mindezek nélkül, szegényebbek lennénk.

Álmodni annyi, mint átváltozni...
Hiszen sosem álmodjuk azt, hogy alszunk, és álmodunk.
Álmodunk, és értetlenül állunk a világ előtt...
Melybe álmodjuk magunkat.

Álmodjuk, hogy nevetünk, és álmodjuk, hogy sírunk.

Álmodjuk, hogy hatalmasok vagyunk...
S álmodjuk, hogy porba hullunk.
Álmodjuk, hogy élünk, és álmodjuk, hogy meghalunk.
Álmodjuk, hogy az élet valóság...

Majd pedig hiszünk benne, hogy álmaink valóra válnak.

Hiszünk, mert álmainkban hinni annyi...
Mint egész életünket álomban tölteni...

S Élni az Életet, melyet álmodunk magunknak.

                                          €$@ß@

Szív, mely csak érted dobog...

De amíg tudod, hogy dobog valahol egy szív...

Mely csak érted dobog, bocsáss meg az embereknek.

Egy Emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban...
Elég, hogy megbocsáss mindazoknak...
Kiknek önző és komisz szívét megismerted...
Elég, hogy megbocsáss a többi embernek...
Testek...
Amelyek a szenvedély oldatában egyszer összevegyültek...

Örökké emlékeznek...

Ezeket szavakkal elmondani nem lehet.
Sokan megpróbálták, de nem sikerült.
Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van.

Szerelmes vagyok...

Nem eszem, nem alszom...
Elvarázsolt állapotban élek...
Szárnyalok a boldogságtól...
Megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült...
S azt mondom a kedvesemnek...

Szeretlek!

Mi ez?
Mi az, hogy szeretlek?

Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit átélek?

Sehol!

Méltatlan a valósághoz! 

Nem kellett volna kimondani!
Nem kevesebbet mondtam vele...
Hanem valami egészen mást!

Semmit.

Azt kellett volna mondanom...

Őrült vagyok...

Benned akarok élni...

Fáj, ha nem látlak...

Félek tőled...
Egyszerre vagyok kétségbeesett...
Alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult...
A sejtjeim szomjaznak rád...

Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!

De hol jön ehhez a szó, hogy szeretlek ?!...

Ami a lélekben egy egész világ...

Az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
S ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.Ez a másikkal való széttéphetetlen egység kérdése.

Hogy szeretem, és mindig vele akarok lenni...

Vele akarok szenvedni...
S vele akarok meghalni...

Mert számomra nagyobb gyötrelem...

Ha eltépik tőlem a szerelmemet...

A lelkemhez, testemhez tartozó lényt...

Mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést.
Valójában ez nem is vállalás kérdése...
Mert ha szeretek valakit...

Egyszerűen nincs is választási lehetőségem.

Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem...
Mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy...
Igen!
A szeretet ugyanis ha valódi...

Sokkal hatalmasabb erő...

Bármiféle megfontolásnál vagy Önvédelmi reakciónál.

                                                                                                         €$@ß@

Nincs is szebb annál...

nincs is                             nincs is

szebb annál                       szebb annál

mint mikor ketten         mint mikor ketten

egyszerre ismerik    egyszerre ismerik

fel a véletlent    fel a véletlent

hogy soha de  hogy soha de

 soha nem is  soha nem is

 lehettek  lehettek

volna  volna

 külön

                                           €$@ß@

Mert olyat szeretek, aki nem az enyém...

Némán bámulom a plafont.

Nem ez az első pofon, mit az Élet nekem adott.

Ezért nem is csodálkozom, s nem is lázadok.
De beletörődni sem tudok, félek lassan összeroppanok.
Félig égett füstölők, hevernek a polcomon.
Valami bugyuta ének dübörög az ablakon.

Némán fekszik a mobilom, senkinek sem hiányzom.

A szerelmes-szenvedélyes, forró nyári napok emlékét...
Most elnyeli a hirtelen felébredő félelmetes felelősség.

Az illem és az erkölcs, korlátok közé akarja zárni...

Szabad, szép, szilaj lelkemet...

Mert olyat szeretek, Aki csak lélekben az Enyém.

A Szerelemért... Vagy a Szerelemmel büntet az Ég?


                                                                                                       €$@ß@

Minden kérdést...

Megválaszolni, nagyon ritkán lehet.

Amikor azt hiszed, minden rendben van, megint rájössz...
A miért, nem tűnt el... Az bizony, ott van.

Miért mondod azt... Szeretlek?
Ha a kérdést, megválaszolni csak félve merted.

A szeretet, a szív mélyéből fakad...
Elköszönni jön, vagy Erősödni marad.

Amilyen nagy a miértek világa.
Olyan heves benned a szerelem lángja...

A sok megválaszolatlan kérdés, mind helyben marad...
De talán életed során, mindre választ kaphatsz.

Mivel, a válaszokat, még a homály fedi.
Nem tudhatod fájni fog, vagy talán örülsz majd neki...

Mikor lehetsz biztos, válaszodban... Igazán?
Ne sürgesd, várj míg a válasz talál reád.

Ha keresed a miértek igazát...
Akkor nem csinálsz mást, mint bolyongsz az élet rögös útján.

Fújhat a szél, lelkedre rázúdulhat az ég...
A válaszok mellett, lehet elmentél már rég.

Ne bolygasd a múltat, nézz csak a jövőbe...
Rád talál a válasz, bízz Bennem s a jelenben.

Csak várj, ne légy türelmetlen...
Egyszer, majd rendben lesz minden a lelkedben.

Örülj az életnek, mert annyi szép van benne...
Ha nem volna bánat, boldogság sem lenne. 

Ha ma csalódtál a holnapod majd szép lehet...
Ne dobd el az álmaid, mi sok rosszat elfeled.

A fájdalom, mit éreztél, el fog egyszer múlni...
Ha szíved, szívből szeret, a láng nem fog ott kihunyni.

Nem lesz majd szomorúság, nem fog semmi fájni...
Mellettem a világ, legboldogabb Nőjévé fogsz válni. 

Úgy szeretsz majd, ahogy csak Nő szerethet...
Tőlem olyan szerelmet kapsz, mit soha el nem engedsz...



                                                                 €$@ß@

Ami visszavezet hozzád...

Egyszer mindannyian eljutunk oda...

Hogy legszívesebben, húznánk egy vonalat az időben...

S a másik oldalán, mindenre azt mondanánk...
Az már semmi. 

Levetnénk, saját addigi életünket...

Mint vizes, sáros nadrágot...
Letűrnénk a lábszárunkon a nedvesen tapadós anyagot...

S kilépnénk belőle.

Egyszer mindannyian eljutunk oda is...
Hogy megadnánk mindazt...
Ami elsorvadt életünkből még hátravan...

Azért az egyetlen, 42 éves korunkban átélt augusztusért.

De azt mondják...
Nincs Ariadné-fonala, ami visszavezethetne oda.

De Én tudom, hogy van...

Még mindig itt tartom a kezeimben.
S Te görcsösen szorítod a másik végét...

Azt is tudom, sosem engeded el.

                                       €$@ß@

Hogy mi a helyes, ne más döntse el...

Nyári éjen, nézem az ég, bársony sötétjén szétszórt...
Gyémántfénnyel ragyogó, apró pontok tömegét.
A csillagos ég alatt, a végtelenbe tekintve... 

Sóvár vágy ébred fel bennem, hogy itt legyél.

Érezzem, hogy érzed amit Én...

Ez az éj, mint megannyi, csak a miénk.

A végtelen világűrben nincs határ...
Láthatod, az égen a madár is szabadon száll.
Ilyenek vagyunk mi...

Vannak vágyaink, gyöngeségeink, szenvedéseink...

Van aki mer, és van aki nem.

S, hogy mi a helyes, ne hagyd, hogy más döntse el...

                                                   €$@ß@

Azt szeretném...

Azt szeretném, hogy lángod, fájón égjen...
Sóhajod szavába, szakadjon a lelkem.

S egy életen át ifjú fejjel, vénen...
Csak a Te szíved, szeressen majd engem.

Azt szeretném, hogy viharedzett sorsom...
S a lelkemben búvó, sok vesztett remény.

A Te tenyeredben építsenek otthont...
S belőlük csirázzon ki a szenvedély.

Azt szeretném, hogy forrjon vágyam vére...
S jéggé hűljön szívem, ha majd nem leszel.

Hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére...
S minden utam, hozzád vigyen el.

            €$@ß@