Némán bámulom a plafont.
Nem ez az első pofon, mit az Élet nekem adott.
Ezért nem is csodálkozom, s nem is lázadok.
De beletörődni sem tudok, félek lassan összeroppanok.
Félig égett füstölők, hevernek a polcomon.
Valami bugyuta ének dübörög az ablakon.
Némán fekszik a mobilom, senkinek sem hiányzom.
A szerelmes-szenvedélyes, forró nyári napok emlékét...
Most elnyeli a hirtelen felébredő félelmetes felelősség.
Az illem és az erkölcs, korlátok közé akarja zárni...
Szabad, szép, szilaj lelkemet...
Mert olyat szeretek, Aki csak lélekben az Enyém.
A Szerelemért... Vagy a Szerelemmel büntet az Ég?
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése