2010. január 13., szerda

Tökéletesség

Semmiért, egészen !





Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.


Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.


Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsitíthass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.


Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.


Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívül, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

 






Bűntudat...megbocsájtás



Szavak, tettek, mondatok!

Mennyivel többször szólal meg az emberismeret úgy:

Vigyázz, mert ismerlek!

Mint így:

Ne félj, hisz ismerlek!

A bűntudat valamennyiünk számára ismerős érzés.
Akkor alakul ki, amikor akarva-akaratlanul elkövettünk valamit más vagy önmagunk sérelmére.
Tudatában vagyunk „bűnünknek".
Egyházi értelmezés:

Isten akarata elleni cselekedet.
Ez a Bűn!

Ha már itt tartunk kezdeném Ádámnál és Évánál.
Természetesen az első bűnt Éva követte el azzal, hogy szembeszállt Isten akaratával.
Letépte az almát.

Örök kérdés, a miért.

Érdekes, hogy a szimbólumok értelmezésében az alma a termékenység szimbóluma.
Éva, amíg nem szakította le az almát, nem volt anya.

Lehet, hogy Isten nem akarta reprodukálni,
remek teremtményét az embert?

Lehet, hogy a tökéletesség mítosza a nőnél bukott el tényleg?
Ugyanakkor valami hiba csúszott a gépezetbe.

A férfi fő jellemzője a szabálykövetés.

A nő az ellentéte.

Kíváncsisága, az életösztön,
a fajfenntartás ösztönből ered.

Az alma étel.
Tehát táplálja a testet.
A test jól táplálása lehetővé teszi a termékenységet.
Amellett a nő feladata a gyűjtögetés volt.
Ha így vesszük természetes, hogy begyűjtötte az almát.
A férfié a gyilkolás, a vadászat.

Míg a nő feladata az élet megtartása,
addig a férfié az élet kioltása volt.

Ha megnézzük a társadalmi modelleket, akkor azt látjuk, hogy nem sokat változott a kép.

A férfiak verik a mellüket, hogy ők dolgoznak a családért.

Azonban az élet lértehozatalának döntése a nőknél maradt.

Ha a nő úgy ítéli meg, hogy nincs elég tartalék,
az utód nevelésére, nem vállal gyermeket.

Korunk nagy dilemmája a nők ilyen gondolkodása.
Főleg a fejlett civilizációkban figyelhető meg ez a jelenség.
Nem a szükséglet határozza meg a mennyi elegendő fogalmát, hanem a társadalmi elvárások.
Amiket a pénz diktál.
Egy mesterséges dolog, amit mi emberek teremtettünk magunknak .
Most ez manipulál bennünket..

Ha egy kapcsolat nem működik egészségesen,
ott arány eltolódás lép fel.

Ezzel valamelyik fél hátrányba kerül.
Az, aki az erősebb érzi, hogy hányszor vét a társa ellen, az ő egója föléhelyezése miatt.
Megteremtve ezzel önmaga számára, a bűntudatot.
Hisz vét a társa ellen.

Az, aki a gyengébb, szintén szenved,
mert érzi, tehetne magáért, többet mégsem tesz.

Ezzel benne is munkálkodik a bűntudat, hisz önmagáért nem tesz meg mindent.
Ezzel veszélybe sodorja a fennmaradási ösztönét.

Isten tökéletesnek akarta teremtményét.

Ahányszor megéljük, a tökéletesség hiányát,
bűntudatot érzünk.
Sajnos megint a nőnél a labda.
Ha ő bűntudattal él, ezt a szorongást átülteti születendő gyermekébe.
Ezzel tökéletessé téve, ama képességét, hogy ő azért van, mert a szaporodással, a fajfennmaradás biztosítása a feladata.
Sok indokolatlanul szorongó, vagy becsődölt életű gyerek mögött áll ez a hiba.
Szorongásaink melegágya, eme következtetést nézve, elsődlegesen az anyánk.
Viszont az, hogy egy anya mennyire szorong, az a férjétől is függ.
Ugyanis a férfi a biztonság megteremtéséért felel.
Ő itt éli meg hatalmas szorongásait, nem megfeleléseit.

A társadalmi elvárások,
nincsenek összhangban a szükségletekkel.

Sokkal többet, jobbat, igénylünk, mint amit a valódi szükségleteink igényelnének.

Így a férfiak túlhajtják magukat,
frusztráltak, és idő előtt meghalnak.

Totál kiakasztva ezzel az egyensúlyt, ami a nemek között szükséges, az élet fennmaradásához.
A nemek arányának eltolódása a faj kipusztulásához vezet.
Minden láncreakciót meg lehet szakítani, ha kiveszünk egy láncszemet.

Ha a férfi egy szorongó nőt vett feleségül,
 de megadja neki a biztonságot,
pótolja a társában megélt hiányokat,
a nő megnyugszik és boldog lesz.

Azok, akiknek ilyen nyugodt állapotú, békés anya adatott, a fogantatástól, biztosítva lesz számukra a jövő..
Szeretetben, nyitottságban, létrejött életkezdet adatik meg számukra.
Megfigyelések szerint, kreatívabbak, ellenállóbbak lesznek.
Jó problémamegoldó képességgel bírnak, az életükben.
Nyitottak, ezáltal jobb kapcsolatteremtők.
Azaz szocializációjuk probléma mentes.

A társadalom még így is, hihetetlenül sok szorongást,
bűntudatot ad az embereknek.

Az én értelmezésemben tehát, a bűntudatot, úgy lehetne megszüntetni, vagy legalább csökkenteni, ha az a fogantatástól kezdve nem lenne jelen az anyában.

Ez pedig elég utópisztikus.

Egy biztos.
Azok szüljenek gyermeket, akik lelküket megszabadítják a vélt vagy igaz bűneiktől.


Ennek pedig a megoldása a megbocsájtás.





Bármit választhatsz





Amikor gyermek voltál, kompromisszumot kötöttél.

Eladtad a lelkedet.
Semmiért.

Amit cserébe kaptál érte... az csak hulladék.
Vacakokért cserébe odaadtad a lelkedet.
Beleegyeztél, hogy önmagad helyett valaki más legyél.
Ez az, ahol rossz vágányra futottál.
Anyád azt akarta, hogy valaki légy.
Apád azt akarta, hogy valaki légy.
A társadalom azt akarta, hogy valaki légy... és te beleegyeztél.

És lassanként úgy döntöttél, hogy többé nem leszel önmagad.

És azóta mindig valaki másnak mutatod magad.
Nem tudsz megérni, felnőni, mert „az a valaki más" nem tud felnőni.
Az nem egy valódi arc.

 Álarcot viselsz, és az álarcod sosem nő fel.

Az élettelen.
Az igazi arcod megérhetne, felnőhetne, de az álarc soha.
Az álarcod fölött eljár az idő, egyre öregebb lesz, tönkremegy, de te mögötte ugyanolyan éretlen maradsz, mint voltál.

Csak akkor fejlődhetsz, ha elfogadod önmagad.

Ha elhatározod, hogy csak önmagad leszel, senki más.
A legnagyobb sorscsapás az, ha beleegyezel, hogy valaki más légy.
Így sosem nősz fel.
Sosem leszel érett, ha valaki más életét éled.
Csak önmagadként lehetsz érett, csak úgy nőhetsz fel.

Felejtsd el, hogy milyennek kellene lenned,
felejtsd el mások elvárásait.

Mit számít, hogy mit mondanak?
Hát kik ők?

Te azért vagy itt, hogy önmagad légy,
nem pedig azért, hogy mások elvárásainak megfelelj.

Jóllehet mindenki ezzel próbálkozik.
Lehet, hogy az apa már rég halott, de te még mindig az egykor tett ígéretedet próbálod teljesíteni apád felé.
És ő is próbálta megtartani az ígéretét az ő apja felé, és így tovább...
Ez a marhaság így megy már a kezdetek óta.
Próbáld ezt megérteni és szedd össze a bátorságod.

Vedd saját kezedbe az életedet.

Meglátod, az energia hirtelen elindul benned felfelé.
Amint elhatározod, hogy „mostantól önmagam leszek, és ebből nem engedek, bármibe kerüljön is...
Meglátod, azonnal egy nagy változáson mész keresztül.
Tele leszel energiával.
Csak úgy lüktet majd benned az életenergia.
Ha ez nem történik meg, akkor félni fogsz az öregkortól.

Előbb-utóbb rájössz, hogy csak elpocsékoltad az idődet,
ahelyett, hogy éltél volna...

És már jön az öregkor, amikor már nem tudsz élni.
Nem tudod elkerülni a szembesülést a ténnyel, hogy már vár rád a halál, s te napról-napra közeledsz felé.

Te még mindig nem éltél.

A gyötrelem elkerülhetetlen.




                                                                                             /Osho/

A gondolat örök...




A gondolat örök.

Amint megszületett, visszavonhatatlanul éli életét.

Gondoltál-e valaha arra, hogy valaki beleláthat a gondolataidba?
Gondoltál-e valaha arra, mi történne veled, ha valaki tudomást szerezne minden titkos gondolatodról?
Gondoltál-e valaha arra, hová kerülnek azok a gondolatok, amelyeket nem mondasz ki, és nem váltasz tettekre.

Melyekről úgy hiszed,rajtad kívül senki sem tudhat.

Gondoltál-e valaha arra, mi történne a világgal, ha minden, de minden gondolatod a szép és a jó, a kegyetlen és az irgalmatlan, ami valaha eszedbe jutott, megvalósulna?
Gondoltál-e arra, hogy vannak helyes, és vannak gonosz gondolatok, melyek bár nem mondjuk ki, és nem váltjuk valóra őket saját életet élnek a világegyetem hatalmas körében?
Gondoltál-e arra, hogy az emberi gondolat a leghatalmasabb építő és romboló erő?
Gondoltál-e arra, hogy egyetlen egyben nincs különbség jó és rossz gondolat között?

Tudod-e, hogy mindkettő visszavonhatatlan?

Tudod-e, hogy van Valaki, aki a visszavonhatatlan gondolatokat elgondolta.

Ez a Valaki, Te magad vagy.

Aki éppúgy örök, mint a gondolat, amelyet elgondoltál?


                                                                           €$@ß@

Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.



Vannak emberek, akiket a sors véletlenül sodor mellénk.

Ajándékként kapjuk.

Elkísérjük egymást, életünk hol rövidebb, máskor hosszabb szakaszán.
Nem azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette.
Még azért sem, hogy tanácsokat adjunk.
Néha csak azért, hogy menjünk egymás mellette.

Átláthatóan.

Az igazi találkozások pillanatában, belopakodunk egymás életébe és a lelkünk megpihen egymásnál.
Ugyanarra a dalra rezdülünk.

Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, nem szeretnek szenvedni.
Én mégis szeretek.

Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.

Ha ott lappang a torokszorító érzés minden porcikámban.
Mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozhassak vele.
Érezzem ugyanazt a dallamot a lelkemben.

Az Ő dallamát és az Ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban, valami nagyszerű, valami megdöbbentően furcsa.
Az élet összehoz két embert, itt vagy ott, mintha:

A Véletlen Játéka volna csupán?

Aztán összeköti őket a szerelem láthatatlan szövedékével.

Hogy aztán sohasem felejtsük el azt a dallamot, azt a hangulatot, amit elénk terelt.

Azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.

Vágy...






Áldanám a kelő holdat,

megigéző mosolyodat.

Borzolnám a fűzfagallyat,

érzékien omló hajad.

Csókolnám a száz fűszálat,

szeretkező szempilládat.

Ringatnám a domboldalat,

elbűvölő szép válladat.

Vállalnám az egész tájat,

minden vonzó porcikádat.

S meghalnék a sziklaszirten,

minden veled-ölelésben.