A Szerelem fáj...

Tudod, mire gondoltam?

Amikor annyira szeretünk, hogy az már fáj...

Hogy ordítani tudnánk tőle, olyankor a szeretet ünnepel.
Hogy a fájdalom, a szeretetet ünnepi ruhája.
A fájdalommal jön le a földre...
A fájdalommal tárgyiasul...
A fájdalommal lesz megfogható.
Amikor nem fáj, azok a napok a szeretet hétköznapjai.
Mivel nincs íze, nincs illata, nincs hőmérséklete...
Tudjuk... Ott bennünk lakik, csak olyan megfoghatatlanul.

Olyan, mint a lélek.

A lélekkel is akkor találkozunk először...
Mikor érezzük, hogy ott belül valami fáj.
Nem a szív, nem a vese... Valami.
Talán, a bennünk lévő levegő.
Semmi, de az nagyon.

Nagyon fáj.

Mikor már annyira, hogy majd belehalunk...
Még akkor is szorítjuk, akkor is ragaszkodunk hozzá...
Azzal jelzi, hogy győzött...
Hogy ő fontosabb nekünk...

Mint a saját életünk.

                                           €$@ß@

Az éj mámorában...

Remegve várom, hogy végre...

Gyönyörbe fulladjon szívem.

Föléd hajoljak némán...

S kezed szorítson kéjesen.

Vágyak vad viharában...

Forró csókokra éhesen.

Szomjazva bőröd illatára...

Csillagokkal szerelmesen.

Úszva az éj mámorában...

Akarjon engem mindened.

Kéjben megtörve, szem lehunyva...

Magadba fogadjad testemet...

 

                                   €$@ß@

Még mindig várok rád...

Miért kergetem az elérhetetlent?

Mert még nem értem utol és nem volt alkalmam megismerni.

Ha már találkoztam volna vele...
Könnyebb lenne lemondanom róla...
Hiszen tudnám mi is az...
Amiben nem lehet részem...
S mi az, ami hiányzik nekem.
Ha már tudom mi az, amit el kell veszítenem...
Talán könnyebb lenne a lelkem.

Vagy nehezebb?

Ezt majd eldöntöm, ha utolértelek és magamévá tettem mindent...
Ami hozzád tartozik.
Ne hidd, hogy mindezt viszonozatlan kérem...
Mert mit kapok, mindet viszonzok.
Így adósa soha, senkinek nem maradok.
S mindenki tudja, hogy mit is adott nekem...
Mert azt azonnal vissza is kapja.
Nem vagyok fukar, sem jóban, sem rosszban.
S mindig minden őszinte, mert hazugságban nem élhetek.
Így minden reggel, mosolyogva a tükörbe nézhetek.
Szóval...

Még mindig várok rád...

                                           €$@ß@

Van egy Álmom...

Van egy Álmom...

Egy Emberről, egy Életről…

Ebben az Álmomban...
Nyugodt, kiegyensúlyozott és boldog vagyok.
Életem minden pillanatát áthatja az öröm és a szeretet.
Türelemmel viseltetek a környezetemben élők iránt.
Megértem a gondolataikat, érzéseiket és tetteiket...
Mint ahogy tökéletesen értem...
A saját gondolataimat, érzéseimet és tetteimet is.

Egy olyan Világ ez, ahol mindenki Boldog és Szabad.

Ahol mindenki Elfogadó és Megengedő!
Olyan Világ, ahol minden emberi lény...
Félelmektől és gátlásoktól mentes...

Bátran és boldogan mer lenni Valódi Önmaga.

Tisztában vagyok azzal...
Hogy számos kihívással fogok szembesülni..
Míg az Álmom megvalósul.
Tudom, hogy mindig lesznek olyanok...
Akik kételkedni fognak az Álmomban.
De még többen lesznek olyanok...
Akik lelkesedni fognak az Álmomtól...
Segíteni, támogatni, szolgálni fogják megvalósulását.

Azzal is tisztában vagyok...

Még nagyon sok mindenben szükséges fejlődnöm...
Az Álmom megvalósulásához.
Sokkal békésebb, magabiztosabb akarok lenni..
Sokkal jobban akarok figyelni az emberekre...
Sokkal jobban meg akarom érteni őket...
Sokkal türelmesebb akarok lenni.
Mert tudom, hogy Álmom megvalósulása így válhat lehetővé.

Nem riaszt vissza a fejlődés.

Mert tudom, hogy kész és képes vagyok arra, hogy fejlődjek.
Egyre közelebb kerüljek ahhoz az emberhez és élethez...
Ahhoz a Világhoz, melyet Álmomban magam előtt látok.

Van egy Álmom...

Egy Emberről, egy Életről, egy Világról!
És ezt az Álmot mindig a szívemben őrzöm..
Minden pillanatban igyekszem olyan közel kerülni hozzá...
Amennyire csak tudok...
Amennyire adott pillanat beli tudatosságom csak lehetővé teszi.

Van egy Álmom!

Hogy egyszer egy olyan Világban élek...
Ahol minden ember Álma valóra válik!

Ez az Én Álmom!

                                    €$@ß@

Minden rendbe hozható...

Hogyan is taníthatnák az égig érő fáról?
Az Üveghegyeken túlról?
A vénasszony szoknyájának hetvenhetedik ráncáról?

Kik is lennének a tanítóim...?

Tündérek, óriások, törpék, avagy a szegény ember...
Akinek annyi a gyereke, mint a rosta lika...
És olyan szegény, mint a templom egere?

S ha a távoli keletre pillantok...

Seherezád meséje csak vigasztal, gyönyörködtet...
És vajon, a palackba zárt szellem?
Vagy a bagdadi tolvaj legyen az életem tanítómestere?
A tündérmeséket, szokás az illuziók...
A varázslatok körébe utalni...
Mintha csak arra lennének jók...
Hogy ábrándozzunk, vagy megborzongjunk...

Mert néha az is jó.

De hát, nem így van...
A mese nem csak álom, vágy, illúzió...
Aminek semmi köze a valósághoz...
A mesék nem arról szólnak, hogy...
Minden rendben van...

Hanem, hogy minden rendbe hozható...

A mese élni segít...

Ebben áll, a halhatatlansága.

A Szeretet az egyetlen...
Amit nem kell, és nem is lehet kimutatni.
Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla.

A Szeretet meleg, mint a kályha.

Odatartod a tenyeredet, és érzed.
Felé fordítod az arcod, és sugárzik.
Egy ember körül, aki szeret, más légkör van.
Meleg van!
Kívánom, hogy ezt a meleget...

Egész évben, érezzétek magatok körül!

                                        €$@ß@

Bizalom...

S ha százszor is becsapnak, és ezerszer csalódom abban...

Kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam...

S ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én...
S ha tulajdon fiam tagad meg...
Ha nem aranyért, de rongy garasért adnak el engem barátaim...
S ha megcsal a reménység...
Kudarcaim térdre kényszerítenek...
S elátkozom már, hogy megszülettem...
S ha csak a bosszút hizlalja, a hála, ismerőseimben...
S ha rágalom kerít be.

Akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben...
Akkor se mondom...
Hogy megélek magam is, néptelen magányban.
Mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom...

Bizalmam, sarkig kitárult kapu...
Nem verhet rá lakatot a gyanú...
Ki-be jár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére, nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt, a gyöngeség bemocskolt...
Megtisztulva ma betérhet újból.
Ki kétélű késsel jött ide ma...
Köszönthet holnap tiszta öleléssel.
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak...

Nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók.
Mint a mamut és az ősgyík...
A múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás...
Dühünk lehűl...

Csak Szerelmünk Örök.

S halandó gyarlóságai között, csupán az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen, irgalmas vára bizalomból épül...
S az önmagával vívott küzdelmében...

Csak jósága szolgálhat menedékül.

                                                            €$@ß@

Vágy, mely éhesen feléd hajt...

Csendben...Valami lopakodik...

Settenkedve felém, árnyékként közeledik.

Egyetlen józan percem is magával viszi...

Testem édes méreggel fertőzi.

Józanság eltiprója...Mézes mámor.

Csak szíved hallanám...Ha nem lennél távol!

Ajkaid had érezzem, éhes ajkamon...

Kívánlak! Had suttogjam a szerelmi ágyadon.

Vágyam, éhes testem minden részét bejárja...

Mint édes méreg kering, testembe zárva.

Ereim duzzadva, nyitnak neki utat...

Ez a vágy, mely éhesen feléd hajt.

S józan ész? Ugyan, az elvész a kéjes pillanatban.

Csak a heves szívverés, kéj s sóhaj keveredik e mámorba!

S hogy mi a receptje, ennek az édes méregnek?

Pillantásod, érintésed, csókod, Szerelmem...

TE vagy a receptje!

                                                                €$@ß@

Nem az Ő hibája... Egy befejezetlen gondolat...

A szeretetet is tanulni kell...
De mit tegyünk, ha nem volt jó a tanítónk...?

Az nem számít, hogy én most mit érzek...

Vagy mit fogok érzeni...
Már nem számít.
Nem haragszom, nem vádaskodom...

Én csak érzek.

Most van ideje gondolkodni, mérlegelni, dönteni.
Nem kell sietnie, nem siettetem...
Nem beszélek vele...
Mert ha beszélnék...
Nem tudnám megállni...
Hogy bombázzam az érzéseimmel...
Amit Ő nem tud kezelni...

Inkább hagyom...

Lehetőséget kap, nem döntök helyette, a feje fölött.
Eddig sem állt szándékomban...
Még akkor sem, ha ezt Ő igy látta.
Ráérek várni, rá várni...
Nem megyek sehová, nem keresek senkit...
Már nem jelent semmit...

Keresni, szeretni, szeretve lenni...

Mert a szeretetet tanulni kell és sok-sok türelem kell hozzá...
De aki kap belőle egy csipetnyit...
Az soha nem akar nélküle élni...
S mindent megtesz, hogy ő is adhasson.
Mert csak akkor igazán élvezhető a szeretet...

Ha viszonzott és minden pillanatban megújuló.

Nincs korhoz, nemhez, fajhoz, időhöz, pillanathoz kötve.
Adunk belőle mindenkinek.
Nem sajnálva.
Hiszen szikrányi szeretet, tüzet hozott a Földre...

Bár nekem fizetsége, kín lett.

Már az anyaméhben, tanulsz szeretni...
Érzed, a gyengéd simogatást a biztonságot...
Tudod, hogy mindig ott van veled...

Amit kapsz tőle, az állandó.

Pici ajkadon, a mosoly játékát, meglesi az ultrahangos felvétel.
Az első megrázkódtatás...
Mikor a fény élessége sérti a gyönge kis érzéseid...
S most ismerkedsz meg kéretlen az élettel...
Akkor is ott van neked...
Soha megnem szűnőn ölel, óv, becézget...
S nem feledi, hogy kell szeretni...
Nem kér érte semmi mást cserébe...

Csak Te is ugyanazt add neki vissza.

S, hogy soha ne feledd...Ez a szeretet!
Boldog, mert vagy neki...
S látja, a szeretetbe csomagolt lelked...
Mint növekszik, botorkál...
Ismerkedik az élettel.
S ha néha fájdalommal találod magad szembe...
Rohansz a szeretet-tanárodhoz...
S mire bánatod elsírod, ölelésében a válaszod megtalálod.

Mert szeretni is tanulni kell...

Különben honnan tudnád...
Mi a különbség boldogság és szenvedés közt.
Én megtanultam szeretni...
Nem szégyenlek adni...

De ha vissza nem kapom...

                                     €$@ß@

Törött álmok...

Romokban hever, dédelgetett tündérálmom...

Apró szilánkokra törve szétszóródott...
Porcelán szívem darabkáit keresem...
Életetadó vérem hiába rohanna...
Száguldana testemben...
Nincs mi lüktetésre serkentse...
Nem kell ennek a testenek az élet se.

Mereven, kővédermedten nézem a világom...

Miként fagy meg, s törik össze szépen...
Megtervezett valóságom...
Könnyem már nem pereg, szemem is fénytelen...
Küzdeni sem merek...
Minek.

Nem vagyok semmi-senki...Nélküled.

                          €$@ß@

Nincs aki megértsen...

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.

Ha ezekről beszélsz...
Nevetségesnek érzed magad...
Hiszen szavakba öntve összezsugorodnak...
A gondolatok, amik a fejedben vannak...

Határtalannak tűnnek...

De kimondva jelentéktelenné válnak.
Ám azt hiszem, többről van itt szó.
A legfontosabb dolgok, túl közel lapulnak ahhoz a helyhez...

Ahol a lelked, legféltettebb titkai vannak eltemetve...

Irányjelzőként vezetnek a kincseidhez...
Amit ellenségeid, oly szívesen lopnának el.
Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk...
A hallgatóságtól, csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe...
Egyáltalán nem értenek meg.

Nem értik, miért olyan fontos ez neked...

Közben majdnem sírva fakadsz.
És szerintem nem az a legrosszabb.
Amikor a titok, nem miattad marad titok...

Hanem, mert nincs, aki megértsen.

                               €$@ß@

Remeg a tested...

Remeg a tested, szemem tüzétől...

Szomjas nyelved, kívánja a szám.

Harmatos öled, mámorban táncol...

Élvezi, a testem ritmusát.

Lángol a kelyhed, kéjesen nyílik...

Combjaid között, lüktet a vágy.

Forró csókom, a melleden izzik...

Izgatja, a bimbód udvarát.

Elgyengülsz, vonaglik a tested...

Érintésem, gyönyörig hevít,

Sikolyként száll, ajkadról a sóhaj...

Mely kettönket a mennybe repít.

                            €$@ß@