Már rég volt, hogy ilyet éreztem.
Volt, hogy távolabb sodort a sors, majd egyre közelebb...
De milyen is voltál egykor, nem érdekelt, sosem kérdeztem.
Jöttél a messzeségből, csak úgy, csendesen....
Onnan a semmiből, huncut mosolyoddal, kedvesen.
Tizenhat év alatt, egyre közelebb, lassan felébresztve...
A lelkemet, a szívemet, egy világot, s az életet.
Én éreztem...
S ha Én, akkor Te is a csobogó víz alatt.
Mikor kezem a szívedre tettem, az olyan volt...
Mint ha minden pillanat az első, de nem az utolsó marad.
Őrizlek Magamban, némán és hallgatag...
Mert míg Én Neked, addig Te Nekem, a menedékem vagy.
Szeretlek, hát soha senki ne kérje Tőlem, hogy engedjelek el...
Tudom, úgy sem tennék olyat, amit Te végképp nem akarsz.
S amíg a Te szíved, csak Értem dobog...
Addig a szerelmem, feltartozhatatlanul hozzád hajt.
Királynőm...
Emlékszem volt idő, mikor sorokba burkolva írhattam le a Neved...
Titkon, csak Magamnak vallottam be, mennyire szeretlek.
"Valakinek" fájdalmas volt minden találkozás, mégis állandóan kerestem...
Erőt adott nap mint nap, pedig csak titokban lehettél mellettem.
Reménysugár mindig van, tudtam és éreztem...
Látod a mi utunk összefutott megint az életben.
