A Te s az Én valóságom...

Nagyon jó, ahogy gyöngéden kezemhez ér kezed...

Amint arcomon végigsimít, lágy tekinteted.

Hangod repdes, ajkaidról kedvesen becéz...

Ittléted órája, újra múlt örömöt idéz.

Úgy figyelsz rám, ahogy nagyon régóta senki már...

Érzed, mikor boldog vagyok, lángol bennünk a vágy.

Két karomban, angyalszárnyain fel, a menny felé...

Nem gördíthetnek akadályt, szárnyalásunk elé.

Kell, hogy enyém légy, bár másnak dobott oda az ég...

Szívemben tőled, mégis hő szeretet lángja ég.

Csoda ez, mert nem félek, így is szeretni Téged...

Szívünk kinyílt, sorsunk a beteljesülés, nem az enyészet.

Nem hittem, hogy létezik ilyen együtt rezgés...

Amikor fénnyel fon körül, a rólad merengés.

Ugyanaz a zene csal, szemünkbe örömkönnyet...

S varázsol el a hópelyhek tánca, mely oly könnyed.

Mint májusi szellő, mely lágy virágszirmot borzol...

Vagy a gyertya lángja, ha légies homályban táncol.

Arcodra különös, fénylő színeket festve...

Miközben alkonyból, lassan születik az este.

Tudom, hogy mindez nem összetörhető, szép álom...

Minket igazol a Te s az Én valóságom.

Mennyei boldogság az is, ha rám gondolsz...

Amikor ide ér hozzám, arcomra gyönyört rajzolsz.

                                    €$@ß@

Együtt, világok várnak ránk!

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem...
Dacos, síró szived, csupa vad szerelem.

Csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő...
Már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, s több éhséget teremt.

Hiszen elpusztulunk így, Te meg Én...
Két éhező, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, már rég elég...
Titok és várás és szenvedés.

Boruljunk össze, mellre mell...
Mint két fáklya, szivünk hadd lobbanjon el!

Hasitson villám, a szívemen át...
Feszül és tágul az egész világ.

Szük abroncsok a sarkkörök...
Kicsap a tenger s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng...
Együtt, világok várnak ránk!

Együtt... Vagy szenvedés és pusztulás...
Szerelem, Őrült Vágy, s Lángolás.

€$@ß@

Szeretlek...

Lángoló örvénybe zuhansz, de nincs mélység...
Mert tartanak, ölelő karjaim.

Ajkadra csókjaim édesednek...
Nincs sehol, szebb zenéje a csendnek.

Mellettem alszol, mozdulatlan nézlek...
Meg sem rebbenek, titokban, szerelemmel igézlek.

Álmod most, Én őrzöm... Az Enyém...
Mint mosolyod, a szád szegletén.

Előbb még ajkaimon vándorolt az ajkad...
De rögtön visszakérted, amint megkaptad...

Hogy Én is Veled álmodhassam...
Mi az a szerelem, s a szívem, neked adjam.

Ezerszer elmondott édes szavak...
Ezerszínű szerelemfátyollal beborítanak.

Vágyam didereg egyre jobban, mégis olvadok...
Ölelő karjaid közt, mint forró nyár, lobbanok.

Mert, elég egy érintése a kezednek...
Elég egy szó, egy sóhaj, csak ennyi...

Szeretlek.

                                                           €$@ß@

Elvesznék a szemeidben...

Volt egy másodperc.
Egy másodperc, kettő, tíz vagy száz...
Nem számít...

Amikor elvesztem a szemeidben.

Képtelenség, mert igaz közel voltál...
De mégis túl távol és túl sok minden történt, ott és akkor...
Nem!
Te nem veszhettél el a szemeimben...

Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb pillanat...

Amikor minden találkozásunkból...

Minden szempillantásunkból vittünk haza valami újat...

Hogy ragyogóvá tegye, szomorú napjaink.
                                                                                                         €$@ß@

Az Én vágyam...

Van egy vágyam, ami csak az Enyém.

S ez a vágy sokakat eltaszíthat tőlem...

De Téged, aki igazán fontos, közelebb hoz hozzám.

Mindennap keresem az igazságot, amely szerint élhetek.
Igyekszem gyakorlatias, talpraesett és tudatos lenni.
De szeretném, ha ez a vágy, mindig elkísérne.

Veled mindent újra kezdenék...

Mert örök feszültség bennem a Lényed...

S Nekem, míg élek, sohase lesz Belőled elég.

Hát nyilván az életem mélyéből támadt ez a szerelem...
Amit Irántad érzek.
Nemcsak a Férfi vágya a Nő után.

Mert ilyesmire, csak a szerelem képes.

Tudod, csak egyszer adódik az életemben, olyas valaki...
Aki nem számít, hogy mit tesz, vagy mit mond...

S nem számít, hogy hányszor okoz fájdalmat...

Mindig mindent meg tudok bocsájtani...

Mert annyira sokat jelentesz Nekem.

                                    €$@ß@

Soha ne add fel...

A távolból figyellek, mert túl messze vagyok...

A sűrű ködben egyedül, csak a szemed ragyog.

Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?

Mi egy röpke pillanatban, rögtön el is illan.

Félelem mardossa, most a szívemet érted...

Mert egyszer, néma szóval segítségem kérted.

Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?

Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát...

A Hold a földre csorgatja, tested hűvös árnyát.

Viaszfehér kezem most hadd nyugtassa Tiéd...

Hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém.

Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!

Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot.

Fogd erősen kezem, Én nem engedlek el...

Boruljon rád tiszta, szerelmemtől fénylő lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt...

Mind azt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.

Boruljon rád fényes, fehér, angyalhordta szárny...

S hadd legyek Én fejed felett, színes szivárvány.

                          €$@ß@ 

Éjszaka...

Az éj beállt, a kályha kékes lángját...
Kis pamlagomról vágyakozva figyelem.

S míg gondom alszik, s szempillám lezárul...
Egy édes álom száll Rám szelíden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény...
Mosolyogva jössz a sötétben felém.

Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal...
S tekintetednek lángját érzem Én.

A puha keblek illatot lehelnek...
Ölelgetés közt rám hajtod fejed.

Majd félálomban puha kezemmel...
Elsimogatom kusza fürtjeidet.

Te megcirógatod homlokom redőit...
Lehunyt szememet csókkal illeted.

S míg csókra csókot hintesz homlokomra...
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van...
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár.

Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa...
S míg vakító fénnyel ragyog, szívemben a nyár.

                                                      €$@ß@

Így volna szép...

Gyakorta érzek, oly különös...

Kimondhatatlan valamit.

Mikor a kezem a rózsafáról...
Egy szirmot halkan leszakít.
Mikor átrezeg egy síró dallam...
Finom húrjain a zongorának.

Mikor szívemben harcokat vívnak...

Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak.
Mikor a szó, már semmire se jó...

Mikor a szem, egy ártatlan fényű szempárba mélyed...

Mikor álmodom s messzire elhagy a fájó élet...
Mikor ujjongva nevet a kék ég...
S a szellő mégis ezer zizegő halott levélkét takarít...
Gyakorta érzek olyan különös...

Kimondhatatlan valamit...

S akkor előttem áll a nagy titok...

Amelynek soha, nyomára jönni nem tudok.

Miért nem szabad azt a sejtelmes suttogó halált...
Letépett szirmot szavakba szednem?
Miért nem lehet...
Azt az örökös borongó, ködös szomorú álmot...
Papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást...
Azt a sóhajtó méla akkordot...
Mit a futó perc szárnyára kapván régen elhordott...
Szívem mélyére rögzíteni, s aztán őrizni...

Örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés...
Miért nem ülhet?
Miért nem gyűlhet?

Lelkem mélyére s nem tömörülhet dalokká bennem?

Vagy ha már róluk dalt nem is zengek..
Miért nem tudom tudtára adni...

Csupán annak, akit szeretek...

S akik Engem viszont szeret.

Nem mondom szóval...
Csak egy mélységes szempillantással...
Egy fénylő könnyel, egy sóhajtással...

S csupán Ő tudná, hogy mit jelent...

Ez a rejtélyes titkos beszéd...

Így volna édes...

Így volna szent...

Így volna szép.

              €$@ß@