A távolból figyellek, mert túl messze vagyok...
A sűrű ködben egyedül, csak a szemed ragyog.
Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?
Mi egy röpke pillanatban, rögtön el is illan.
Félelem mardossa, most a szívemet érted...
Mert egyszer, néma szóval segítségem kérted.
Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?
Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?
A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát...
A Hold a földre csorgatja, tested hűvös árnyát.
Viaszfehér kezem most hadd nyugtassa Tiéd...
Hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém.
Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!
Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot.
Fogd erősen kezem, Én nem engedlek el...
Boruljon rád tiszta, szerelmemtől fénylő lepel.
Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt...
Mind azt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.
Boruljon rád fényes, fehér, angyalhordta szárny...
S hadd legyek Én fejed felett, színes szivárvány.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése