Így volna szép...

Gyakorta érzek, oly különös...

Kimondhatatlan valamit.

Mikor a kezem a rózsafáról...
Egy szirmot halkan leszakít.
Mikor átrezeg egy síró dallam...
Finom húrjain a zongorának.

Mikor szívemben harcokat vívnak...

Hatalmas fénnyel hatalmas árnyak.
Mikor a szó, már semmire se jó...

Mikor a szem, egy ártatlan fényű szempárba mélyed...

Mikor álmodom s messzire elhagy a fájó élet...
Mikor ujjongva nevet a kék ég...
S a szellő mégis ezer zizegő halott levélkét takarít...
Gyakorta érzek olyan különös...

Kimondhatatlan valamit...

S akkor előttem áll a nagy titok...

Amelynek soha, nyomára jönni nem tudok.

Miért nem szabad azt a sejtelmes suttogó halált...
Letépett szirmot szavakba szednem?
Miért nem lehet...
Azt az örökös borongó, ködös szomorú álmot...
Papírra vetnem?
Miért nem tudom azt a pillantást...
Azt a sóhajtó méla akkordot...
Mit a futó perc szárnyára kapván régen elhordott...
Szívem mélyére rögzíteni, s aztán őrizni...

Örökre, csendben?

Az a sok síró ábrándos érzés...
Miért nem ülhet?
Miért nem gyűlhet?

Lelkem mélyére s nem tömörülhet dalokká bennem?

Vagy ha már róluk dalt nem is zengek..
Miért nem tudom tudtára adni...

Csupán annak, akit szeretek...

S akik Engem viszont szeret.

Nem mondom szóval...
Csak egy mélységes szempillantással...
Egy fénylő könnyel, egy sóhajtással...

S csupán Ő tudná, hogy mit jelent...

Ez a rejtélyes titkos beszéd...

Így volna édes...

Így volna szent...

Így volna szép.

              €$@ß@