Tudod, mire gondoltam?
Amikor annyira szeretünk, hogy az már fáj...
Hogy ordítani tudnánk tőle, olyankor a szeretet ünnepel.
Hogy a fájdalom, a szeretetet ünnepi ruhája.
A fájdalommal jön le a földre...
A fájdalommal tárgyiasul...
A fájdalommal lesz megfogható.
Amikor nem fáj, azok a napok a szeretet hétköznapjai.
Mivel nincs íze, nincs illata, nincs hőmérséklete...
Tudjuk... Ott bennünk lakik, csak olyan megfoghatatlanul.
Olyan, mint a lélek.
A lélekkel is akkor találkozunk először...
Mikor érezzük, hogy ott belül valami fáj.
Nem a szív, nem a vese... Valami.
Talán, a bennünk lévő levegő.
Semmi, de az nagyon.
Nagyon fáj.
Mikor már annyira, hogy majd belehalunk...
Még akkor is szorítjuk, akkor is ragaszkodunk hozzá...
Azzal jelzi, hogy győzött...
Hogy ő fontosabb nekünk...
Mint a saját életünk.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése