Bizalom...

S ha százszor is becsapnak, és ezerszer csalódom abban...

Kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam...

S ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én...
S ha tulajdon fiam tagad meg...
Ha nem aranyért, de rongy garasért adnak el engem barátaim...
S ha megcsal a reménység...
Kudarcaim térdre kényszerítenek...
S elátkozom már, hogy megszülettem...
S ha csak a bosszút hizlalja, a hála, ismerőseimben...
S ha rágalom kerít be.

Akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben...
Akkor se mondom...
Hogy megélek magam is, néptelen magányban.
Mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom...

Bizalmam, sarkig kitárult kapu...
Nem verhet rá lakatot a gyanú...
Ki-be jár rajta bárki szabadon.

Egy besurrant csaló tiszteletére, nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt, a gyöngeség bemocskolt...
Megtisztulva ma betérhet újból.
Ki kétélű késsel jött ide ma...
Köszönthet holnap tiszta öleléssel.
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.

Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak...

Nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók.
Mint a mamut és az ősgyík...
A múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás...
Dühünk lehűl...

Csak Szerelmünk Örök.

S halandó gyarlóságai között, csupán az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen, irgalmas vára bizalomból épül...
S az önmagával vívott küzdelmében...

Csak jósága szolgálhat menedékül.

                                                            €$@ß@