Vannak emberek, akiket a sors véletlenül sodor mellénk.
Ajándékként kapjuk.
Elkísérjük egymást, életünk hol rövidebb, máskor hosszabb szakaszán.
Nem azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette.
Még azért sem, hogy tanácsokat adjunk.
Néha csak azért, hogy menjünk egymás mellette.
Átláthatóan.
Az igazi találkozások pillanatában, belopakodunk egymás életébe és a lelkünk megpihen egymásnál.
Ugyanarra a dalra rezdülünk.
Érezzük egymást.
Az emberek azt mondják, nem szeretnek szenvedni.
Én mégis szeretek.
Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.
Ha ott lappang a torokszorító érzés minden porcikámban.
Mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozhassak vele.
Érezzem ugyanazt a dallamot a lelkemben.
Az Ő dallamát és az Ő rezdülését.
Van ezekben a találkozásokban, valami nagyszerű, valami megdöbbentően furcsa.
Az élet összehoz két embert, itt vagy ott, mintha:
A Véletlen Játéka volna csupán?
Aztán összeköti őket a szerelem láthatatlan szövedékével.
Hogy aztán sohasem felejtsük el azt a dallamot, azt a hangulatot, amit elénk terelt.
Azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése