Aznap...

 

Aznap, lehalkították susogásukat a lombok...
Madár sem dalolt a fák között...
A fűszálak, mind rezzenéstelen álltak.
S Mi táncoltunk, valami sosem hallott dallamra...

Akár csak papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd...

S éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.
Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben láttam a Napot...
S Te halkan súgtad a fülembe...

Szeretlek.

S bár, Rám rogyott az ég, mégis könnyű voltam...
Repültem, boldogan, fenn a magasban...
Fel, a felhőtlen kékségben, mert boldog voltam.

Boldog, mint talán senki sem a Világon, abban a pillanatban.

Hiszen enyém a Mindenség!
Minden, mi szép, és jó, a közel s a távol...
Hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező, föld s az ég...!
Enyém?

Nem.

Bár Engem ölelsz, Engem szeretsz...

Az enyém mégsem lehetsz sohasem!

Mint a legszebb virág a réten...
Nem Enyém, nem Tied, senkié.

Enyém csak a pillanat, mint az illata a virágnak.

De ez örökké bennem él.
Aznap lehalkították suttogásukat a lombok...
S az öreg tölgy alatt, a vállamon pihentél, miként pihegő galamb.

S úgy öleltél, mint aki, soha nem enged el...

S Én úgy öleltelek, mint ahogy az ér fonja át a szívemet.

A fűszálak táncoltak talán, vagy a Világ forgott sebesebben?
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy szerettem volna... 

Ha akkor megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

                                                    €$@ß@