Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul:
Te vagy az.
Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem.
Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.
Sokszor tévedtem.
Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot:
Ilyen lennél?
Aztán jött a felismerés, sokkolóan:
Te nem lehetsz akármilyen!
Te csak egy vagy, és ez a tökéletes. Nekem.
Úgy, ahogy senki másnak.
De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugynígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig.
Néha Rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy-egy fuldokló utolsó segélykiáltásai.
Szükségem volt Rád.
És egyszer csak!
Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam Rád, megláttalak.
Téged.
Minden kétséget kizáróan Te vagy.
Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok.
Hát mégis!
Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig.
De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak.
Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép.
A Lelked az.
Fájdalmasan, beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni Előtted.
A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.
Aztán elbúcsúzunk, ki tudja, mikor találkozunk újra.
Addigis kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat.
Belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl.
Talán, egyszer, rég nem látott jóbarátokként üdvözölhetjük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése