Minden igazi életben, eljön egy pillanat.
Amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben,
mintha a Niagara vízesésbe vetné magát.
Természetesen mentőöv nélkül.
Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben...
Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja...
Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel.
Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint.
Nem kérdi, jó-e nekik.
Nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel.
Az egészet adja és az egészet követeli!
Azt a föltétel nélküli szenvedélyességet,
melynek legmélyebb árama,
maga az élet és halál.
Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt...
S milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban. Nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek.
Önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik.
A maguk öröméből egy kis hulladékot, talán odalöknek a másiknak is...
S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély....
Igen, az igazi szerelmesek, vásárra viszik a bőrüket,
szó szerint és valóságosan...
Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja?
Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól.
Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket:
Mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak.
Az igaziak...
A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak...
Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása.
Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van.
Az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik.
Amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek.
És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet.
S aztán elpusztulni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése