Miért adtad?

Miért adtad mély tekintetünket,

hogy jövőnket sejtse szűntelen,

s ne ringasson üdvösségbe minket

földi boldogság, se szerelem?

Miért adtad, végzet, azt az érzést,

mely a furcsa forgatagon át

kémlelőn egymás szemébe néz és

tudja kettőnk igaz viszonyát?


Ó, hiszen oly sokezernyi tompa

ember alig ismeri szivét,

céltalan lebeg, s a fájdalomba

váratlanul taszítja a lét,

ujjong, ha az égre új sugárnak,

gyors örömnek hajnalpírja tör,

csak nekünk, szerelmes, árva párnak

tiltott az a kölcsönös gyönyör:

szeretni, de egymást meg nem értve,

látni egymást vágyaink szerint,

menni mindig álmok közt veszélybe

hol az álmok üdvössége int.


Boldog, kinek álma hiu nemlét!

Boldog, akit sejtelme becsap!

Bizonyítja már nekünk minden jelenlét

a sejtelmet és az álmokat.

Mondd, a végzet mit akar mivélünk?

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?

Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,

s nővérem voltál vagy asszonyom.


Tudtad lényem mindegyik vonását,

tudtad, hogy peng minden idegem,

tekinteted engem játszva járt át,

kit aligha értett földi szem.

Irányt szabtál féktelen futásra,

mérsékelted a vad lázu vért

és a szétdúlt szívnek nyugovása

angyali karodban visszatért.


Könnyed bűvölettel megkötötted

s elfeledte, hogy rohan a perc,

volt-e boldogabb, mint amikor előtted,

lábaidnál, hálásan hevert,

érezte, hogy jobb lett a szemedben,

megdobogni szíveden szivét,

ösztönét ragyogni fényesebben

s csitulni a heves ifju vért.


Mindez már bizonytalan ködökké,

halk emlékezéssé finomult,

fájdalom a jelen, és örökké

valóság a szívünkben a mult.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

már mi nem változhatunk.