Törékeny válladat mázsás teher nyomja, szorongat az élet kegyetlen vaskeze...
Lábaid nehéz béklyó húzza, a világban, mint szürke árnyék létezel.
Unalmas hétköznapok, semmitmondó szavak, döngetik pókhálóból szőtt ablakod...
Kitörni készül a szorongató sikoly, belül kétségbeesés hangját hallod.
Reggelente, mint sivatagi szél, verseim elfújják fojtogató bánatod...
Epekedve vár lelked másik fele, kinek szerelmed, már Afroditéként nyújthatod.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése