A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen...
Hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból...
Sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is...
A mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség...
Félrehúzódnak...
Míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés...
Az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez...
Az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül...
Lekopik róla az aranymáz.
S miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot...
Mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
S ki ne menekülne a perzselő Nap elől...
Amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák...
Elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek...
Végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas...
Számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád...
Hogy megértsenek...
Hogy ne gyűlöljenek...
Ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt...
Mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet...
Fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást...
S egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világit, fogy az olaja...
A csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit...
Se másokat, se önmagad.
Aki jól lát, az előre lát.
Mert a látás művészete az élet művészete.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése