A lélek újjászületik.

Tudod az a szomorú, hogy az ember idő előtt feladja…

Talán, mert nincs elég kitartása.

Azt látja, hogy az élet a természetet utánozza…
De mintha neki csak egy éve lenne, egy év, négy évszak.
Benne sajnos tavasz, csak egyszer van…

Talán azért, hogy legyen mit visszasírnia.

Az élet mindössze ennyi, tavasz, nyár, ősz és a tél…
Ősz végén már nincs mit várni, tudja azt mindenki.
A tél közeledtével már minden reménytelen…

Hosszan, kilátástalanságra ítélve, csak az ember búcsúzik.

A természet évről évre megújul, az élet újjászületik.
Ha belenéz a tükörbe, ráncait látva, csak az ember gondolja…
Esélytelen a feltámadásra, az újjászületésre.
Az övé már csak a sötétség lehet...
A hideg elől önmagába burkolózik…
Pedig önmaga nem véd meg a téltől, hogy megújuljon…

Hogy újra virágba boruljon, hogy a szerelemmel találkozzon.

Ki kellene mennie a fényre, hogy benne az élet meginduljon.
A tavasz az ifjúság...

De szerelem nélkül, csak látszatra, csak külsejében az.

Szerelemmel a szívben, a hosszú tél után…
Akár vénen, kiégetten, a lehetetlennek tűnő állapotból is…

Ha a kikelet megérkezik, a lélek újjászületik.

                                      €$@ß@