A sötétség, és a benne fénylő, apró csodák.
Az életben is apró fények formájában jelenik meg a remény.
Csillagok.
Néha egy-egy lehull belőlük, de sosem fogynak el...
Mint ahogy a remény sem hal meg soha.
Néha elhalványul, csökken a fénye...
De valójában sosem szűnik meg ragyogni.
Fájdalom, és remény.
Ez a két dolog töltötte ki az életemet...
S tölti ki mind a mai napig.
Mert ha a látszat, néha csal is...
Mindig élni akartam, hinni, és remélni.
Küzdeni bármi áron.
Mert hittem benne...
Hogy rendeltettem valami többre annál, ami most van.
Valamire, amiért minden rossz, és minden szenvedés megéri.
Aztán van, amikor már csak a hitem marad...
Mert napról napra, hónapról hónapra hiszem...
Hogy amire vágyom, végül valósággá válik.
Csak az idő az, ami csorbíthatja a hitem.
Még akkor is így van, ha ezt néha hajlamos vagyok tagadni.
Pedig az idő igenis kegyetlen.
Mert nem lehet...
Reménytelennek tűnő várakozás közepette...
Változatlan maradni.
Minden percben...
Minden apró pillanatban meghalt bennem valami.
Örökre...
Aztán eljött az idő, amikor megértettem...
Talán nem is lehetne ennél reménytelenebb ez az egész.
Abban a pillanatban elfogott a félelem.
Nem magamat féltettem, hanem azt az apró érzést...
Ami mindennél fontosabb az életemben...
Ami olyan, mint egy korty víz annak, aki szomjas...
S amit reménynek hívnak.
Előbb nagyon fájt mindez...
Aztán megnyugodtam egy boldog felismerésben...
Az élet elvehet tőlem mindent...
Kivéve azt, ami kitölti egész lényemet.
Mert ez az, amit már nem lehet megingatni.
Van olyan szeretet, amit már nem tud kikezdeni az idő.
Egyszerűen azért, mert több.
Mert mindennél több, az életemnél is.
Valami, ami különleges, és sorsszerű.
Ekkor megismertem egy érzést, amit előtte sosem érezte...
Egyszerre hinni, mindenben, és semmiben.
Ellentmondás?
Tudom, hogy nem az.
Mert a lemondás után is van hit.
Mára már megértettem, akkor van csak igazán...
S remélem, egszer Te is megérted...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése