Volt, hogy feladtam minden reményt...
De túléltem...
A szerelmünk, mindig visszatalál...
S olyan érzéseket kelt életre bennünk, melyek létezésében mindig is hittünk...
Ismét felfedezni magunkban a jót...
Újra megtalálni az elveszített, de az életben fontos szavakat...
Az elveszítettnek hitt szeretlek, bizalom, örökre szavak jelentőségét...
Vonásaid napról-napra mélyebben vésődnek belém.
Kedvesen Rám nézel, és olyan könnyedén mondod, hogy szeretlek...
Mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon...
S öröktől létezne.
De mi tudjuk, öröktől létezik...
Nem megy majd nekünk minden egyből könnyedén....
Szépen, lassan csiszolódunk össze, de abban a pillanatban...
Mikor találkoztunk, éreztem helyére zökkent a világ.
Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat.
Mikor elkezdek egy mondatot, Te úgy fejezed be, ahogy Én tenném.
Elmondom az ötletem egyik felét s a másikat Tőled hallom vissza.
Ugyanazon őrültségeket műveljük...
Ugyanolyan szenvedéllyel.
A Sors gondosan és alaposan sokszor a vérző húsig csiszolta a lelkünket...
Míg végül pontosan összeillett.
Mámorító érzés ez...
A fák nem nőnek az égig....
Te azonban megfogtad a kezem és a fa törzséhez vezettél...
Érzem az évszázados ráncokat és a kezed melegét...
Élettel töltöd fel újra meg újra szavaim...
Már tudjuk, ennek így kellett történnie.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése