Álmodlak...

Hajnal...

Könnybe lábad a monitor.
A szék támlája megsajdul a hátamon.
Az egér elgémberedett az ujjaim között.
A padló zsibbad a lábam alatt.
A poharam üresen ásít.

Álmos Ő is.

A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire.
A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált...
Nem köt le a milliárdnyi információ.
Kiszabadultam a háló fogságából.

Elengedett.

Tagjaim úgy döntöttek...
Megmozgatnak.
Enyhe eső utáni nyári éj.
Egy kíváncsi esőcsepp, egy fűszál csúcsán ringatózva bámul Rám.
A csillagok, egy repülőgép jelzőfényeinek útját igazgatják.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban.

Vajon melyik a Rák?

S melyik a Vízöntő?

Messze vannak egymástól?
Messze!

Sajnos nagyon messze!

Egy denevér szárnya szétmetszi a levegőt.
Belemerengek a homályba.
Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog.
Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét.
Újabb fuvallat.
Felkapja gondolataimat.
Röppennek.

Valahonnan ismerem ezt az érzést.

Le kellene feküdni.
Álmodni.

Téged.

Bemegyek.
Leültemkor a szék morcosan felnyikkan.
Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása.
Kilépés.

Csaba kikapcs.

Halódó zümmögés...
Monitor elszürkül.
A ledszentjánosbogárfények kihunynak.

Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben.

A kispárna fejem alá gyűri magát.
A paplan maga alá bújtat.
Lehunyom szemem.
Aztán kinyitom.

Végül is oly mindegy.

Aztán mégis újra lehunyom.
Aludni volna jó.
Lassan vánszorognak a percek.
Imbolyogva.

Megint egy átkozott végtelen éjszaka.

Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam...
Amint betűid szavakká, szavaid mondatokká...
Mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn.
Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom...

Míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.

Várok.

Rád.

Várok.

Mert Te vagy életem értelme.

Várok.

Mert egész életemben Rád vártam.

Álmodlak.

                                          €$@ß@