Örök remény

Fehér selyemfátylat von körém a hókristályos este,

S a szűrt homályú éjszakán elmereng egy sóhaj.

Melyben még oly sok benn rekedt gondolat lapul,

Mit soha nem mondhattam el szívből jövő szóval.

Miért van az, hogy a vágy sosem törik darabokra,

Hiába súgja tudatunk, hogy most már nincs tovább?

S miért győzi le a szerelem az önelégült szellemet,

Akkor is, ha gúzsba kötött rabkezét feltöri a lánc?

Mindennél erősebben akar élni az, kit halára ítélnek,

Mert a lelkéből kiszabadult érzéstől életszikrát kap.

És a benne rejlő szenvedélyt senki le nem győzheti,

Mikor a túlüldözött vasakarat pengeéllel hat.

Lehet átok vagy áldás egyetlenegy titkolt rezdülés is.

Lehet bűntudatot feloldozó halvány reménysugár,

Mi örök hűséggel őrzi meg azokat a múltemlékeket,

Melyeknek a legjegesebb percére is nyárvarázsa száll.