Te, ki ezt a blogot olvasod...
Láss egy kicsit az Én szememmel...
Az írás hatalmas eszköz.
Idegenek szívét érinthetem meg általa...
Fájdalmakat törölhetek ki magamból...
Színt vihetek mások életébe.
De mint ahogyan a kard, a toll is két élű fegyver..!
Bárkit meg lehet semmisíteni vele egy pillanat töredéke alatt.
Egy igaz szerelem, a végtelenbe repít…
S érezhetetlenül könnyűvé varázsol minden köteléket.
De mégis a legszívósabb kötelék, ami embert-emberhez fűzhet…
Az nem a szerelem…
Hanem a bizalom.
De ki, vagy inkább mi is jelképezhet egy igazi szerelmespárt..?
Talán az, mikor egymáshoz bújva…
Egymás szemében mereven megbűvölődve…
Vakon és süketen lebegünk a zajló világban..?
Vagy az, mikor szabadon, derűsen megyünk a magunk útján…
Még akkor is, ha ez az út, hol jobbra, hol pedig balra…
Olykor messzire visz minket egymástól.
Elfogulatlanul, szabadon kell nézni az élet kínálkozó szépségeit…
S tiszta szívvel gyönyörködni bennük.
A tépelődő féltés helyett, a hit bizonyosságának kell győznie.
Ez tesz egy kapcsolatot derűssé.
S ha néha a távolból összeakad a tekintetük…
Mosollyal üzenünk egymásnak…
Semmi baj sincs.
Írhatnám így is, úgy is…
Szólhatna a tegnapról, de akár a holnapról is…
Mondhatnám Rólad, vagy Rólam…
De a lényegen nem változtat.
Voltak, akiket megbántottunk úgy, hogy észre sem vettük.
S minden bizonnyal akadtak olyanok…
Akik úgy bántottak meg, hogy fogalmuk sem volt róla.
Voltak, akiket barátnak hittünk, de saját maguk előtt is elbuktak.
Olyanok, akik ellenségnek látszottak, de mellénk álltak a bajban...
Útonállók, bliccelők, átutazók...
Akiket sírva-nevetve, hagytunk ott egy-egy állomáson.
Mindig, mindennek célja van...
Fáradságos, de mégis izgalmas utazás az élet.
S ha ti is találtok egy útitársat, aki végigkísér rajta…
Elértetek mindent, amiről mások csak álmodoznak...
Ha megkérdezném, hogy visszamennél-e abba a pillanatba…
Amikor még majd "minden" szép volt a múltadban…
Mit mondanál..?
Igen, vagy nem..?
Én biztosan tudom, hogy Én…
Nem..!
Tudod, minden pillanatnak megvan a maga ideje, a maga értelme.
Minden pillanat helyet készít egy következőnek, egy titokzatosnak.
A rossz pillanat a még rosszabbnak…
A jó a még jobbnak…
A rossz a jónak…
A jó a rossznak.
Nem mennék vissza…
Mert annak a pillanatnak elmúlt az ideje.
De nem is siettetem a következőt sem.
Viszont nem is akarom elkerülni…
Mert annak, akkor lesz itt az ideje…
S talán, még szeretni is fogom.
Ha másért nem, hát azért…
Mert helyet készít egy következőnek…
Veled.
Észrevetted már..?
Hányan, de hányan vannak körülöttünk olyanok, akik azzal kérkednek…
Sőt sokuk meg is van győződve róla…
Hegyeket tudnának megmozgatni…
Ha lenne valaki, aki eltakarítaná nekik az útból, azokat a fránya dombokat.
Igazán csak akkor érezheti az ember, hogy boldog...
Ha volt már olyan szomorú, hogy el is felejtette...
Milyen érzés boldognak lenni...
Vagy Te és vagyok Én.
Mindketten kerestünk valakit...
Önmagunkat.
Hordoztunk magunkban valakit, de sokáig mégsem találtuk.
Nem találtuk saját magunkat.
Nem tudott kiteljesedni énünk...
Nem tudott felszabadulni mindaz, ami lelkünk mélyén aludt.
Sokan próbálkoznak egyedül.
De hiába.
Mert ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunk...
Előbb meg kell találnunk egymást.
Te segítettél Nekem, s Én segítettem Neked, önmagunk felfedezésében.
Egymás kulcsát őriztük, lelkünk titkos szobájához.
S mert őszinte vággyal a szívünkben megtaláltuk...
Elérhettünk önmagunkhoz.
Azért nem találhatjuk meg önmagunkat egyedül, hogy ne váljunk önzővé.
Érezni kell a másik hiányát, hogy elinduljunk megkeresni.
S ha megtaláljuk, akkor találjuk meg önmagunk.
Egyedül sosem lelnénk meg.
Csak együtt.
Ezért vagyunk emberek.
Ezért szeretünk.
Vagy Te, vagyok Én.
Vagyunk...
Mi ketten.
Álmodj…
Boldogot, szépet, igazzá váló meséket…
Barátot, melletted állót, hű társat, el sose válót…
Magadnak igazi otthont, társat, kivel megosztod…
Táncot, mi magasba emel, táncost, ki szívednek felel…
Tüzet, lánggal égetőt, csókkal perzselő szeretőt…
Utakat, messzi világot, szívednek nyíló virágot…
Szerelmet, tiszta vágyat, lesz kivel megosszad ágyad…
Szabadot, láncot megtörve, szárnyalást, földhöz nem kötve
Jövőt, igazat, szépet, együtt, igazzá váló meséket.
Elgondolkodtál már azon...
Mi az, amire jobban vágyik a lelked..?
Az, hogy szeressenek, vagy az, hogy megértsenek..?
Nem attól jó az állásunk, hogy munka közben nem unjuk meg...
Hanem attól, hogy pihenés közben megjön hozzá a kedvünk.
Ideális Nő..?
Ideális Férfi..?
Hinni benne és keresni, óriási tévedés..!
Az ideálok csak világítótornyok, s nem kikötők...
Legfeljebb az irányt mutatják, de nem a célt.
Hihetetlen sok dolog vesz minket körül…
Magyarázhatók és megmagyarázhatatlanok.
De az utóbbi közt vagy között, vannak olyanok…
Amire felesleges is keresnünk a választ.
Egyszerűen csak vannak.
Nem tudni, hogy s miért keletkeztek.
De attól, még vannak.
Van, ami a szemünknek is láthatatlan…
S ha nem lenne...
Nagyon is éreznénk a hiányát.
Tudod Kedvesem…
Ilyen a köztünk levő kapocs is.
Akár egy fogaskerék egy régi órában.
Igaz, működik nélküle is az óra, de nem igazán jól.
Vagy, legyen az amivel indul minden egyes napunk…
Kávé…
Meginnád cukor nélkül..?
Azt mondják, úgy is iható…
De cukorral finomabb.
Mindentől függetlenül, vagy ezt a kis okfejtést összegezve.
Ha Én óra lennék…
Csak is azaz óra szeretnék lenni…
Amelyben Te vagy a fogaskerék.
Ha pedig kávé…
Csak is az…
Amelyben, Te cukorrá válva édesíted meg a létemet.
S hogy miért ülök még mindig a gép előtt…
Ahelyett, hogy Melletted pihennék…
Hozzád simulva édesen..?
Csak úgy...
Mert ezt is meg kellett osztanom Veled…
Veled, akit szeretlek.
Kételkedni a másik hűségében...
Annyi...
Mint kétségbe vonni saját választásunk helyességét.
Gondolkodtál már azon, milyen érzés lehet…
Nekem..?
Aki olyannyira szeret, hogy nem bírja nézni, hogy elaludtál…
S Hozzád érve, Te arra ébredsz, hogy kezem a szíveden van...
Nem kell minden alkalmat megragadni…
Hagyni kell néhányat, csak úgy elszalasztani…
Ezek a lehetőségek úgy sem vesznek el…
Legfeljebb, valaki más él velük…
Léteznek olyan emlékek, amelyek napszállta után, alakot öltenek.
Figyelnek...
S csak arra várnak, hogy beszéljenek róluk.
A szavaknak, hihetetlen erejük van.
Néha elég egy gondolat...
S a világ, megcsavarodik az ember körül.
Szétesni, önmarcangoló életet élni könnyű...
A sírásról már nem is beszélve.
De kihúzni magunkat, túllépni a hibáinkon és továbbmenni..?
Na, ez az, ami baromira kemény meló...
Viszont nagyon megéri.
Kíváncsiságból rákerestem a neten…
Mi az, vagy mire mondják, hogy „kárpótol mindenért”…
Hát, elég széles a skála…
A pillanattól elkezdve a jazz-en át a csillagok ragyogásáig…
Egy hazai íz, vagy egy szívet melengető filmen át…
Róma látványáig…
Számtalan élményre írják vagy mondják.
De szerintem az életben nincs igazi kárpótlás.
Ha Nekünk egy Valaki kell…
Száz másikat megkaphatnánk…
De az a száz se teszi ki…
Azt az Egyet.
A hűség nem az, amikor más akaratával szembemész...
Hanem, mikor Önmagad akarata szerint teszel.
