Az élet nem egyszerű, van mi jobban fáj...
Lelkem is gyűrődik, nem bír úgy már.
Figyeld a szemem, látszani hagyom..
Én csak Téged akarlak, vigyázok Rád nagyon.
A szavaknak súlya van, s némelyik teher...
Lelkem tőle összeroppan, romokban hever.
Jöttem színarany éjnek, jöttem fekete napnak...
Évek tengeréből, robbantál pillanatnak.
Lettél színarany éjem, lettél fekete napom...
Kagylóhéjába zárt, merülő pillanatom.
Szememben nyílsz azóta, szobámba hoz a reggel...
Távoli esték partján, lecsuksz a két szemeddel.
A lehetetlen...
Csupán, egy semmit mondó szó.
Amelyet a kis emberek tettek naggyá...
Mert számukra, könnyebb egy készen kapott világban élni...
Mint felfedezni magukban rejlő erőt a változtatásra.
A lehetetlen nem tény...
Mindössze egy elhamarkodott vélemény.
Nem kinyilvánítás...
Hanem kihívás...
Lehetőség...
Egy múló pillanat.
Így hát számomra nem is létezik..!
Lelkem a lelkedé...
Virágaim, térden állva nyújtom át neked.
Verset írok, felolvasom...
S Te verdeső pillákkal élvezed.
Kebled hullámzik, pír önti el arcodat, kezed nyújtod...
Érinteni nem merem, mert tudom elveszíteném fejem.
Nem, nem lehet...
Talpra szökkenve, menekülnék a szabad levegőre.
Hiába a jeges fürdő...
Te ott állsz, s csak vársz órákon át, kinyújtott kézzel.
Hullámozó kebleiddel...
Tested testemmel ringatod.
Hát ez a boldogság.
Ez a szerelem..!
Ha valakit igazán szeretünk...
Nem akarhatjuk, hogy örökre ugyanolyan maradjon.
Engednünk kell, hogy szabadon változhasson.
