Soha nem kell más…

Tudod, Kedves...
Most itt állok, és azon merengek...
Amit, szerettem volna mondani Neked...
Ha a szétfeszített bordáim rácsán át megpillantatnám...

Veled a szívem.

Könyörögnék...
Fogd a kezedbe...
Feszítsd szét...
Boncold fel...
Vagy csak simítsd tenyeredbe...
Tedd a füledhez és halld meg...

Milyen könnyedén dobog a közeledben…

De, ha eltávolodsz...
Szapora üteme, egyre alább hagyna...
Szerelmes hangjegyeit, folyvást félreütné...
A hozzád íródott, lágy szonettjét...
Hamarosan átívelné, a fejetlen félelem...
Amivel, távolodó alakod árnyékára felel…
Olyan egyszerű szó...

EGYETLEN…

Mégis, mindent elmond...
Egyetlen vagy...
Mert mást, észre sem vesz a szemem...
Vakon felismerem, bőröd barázdáit...
Tenyereink csókját…
Némán üvölteni vagyok képes, azt a bizonyosságot...
Amelyet Clint Eastwood is várt...
A zuhogó esőben, Én is ott várnék Reád…

Mondd, Te kiszállnál a lámpánál...?

Átülnél hozzám...?
Az én lámpám, már váltott...
Én, feltéptem az ajtó laza kilincsét...
Átvágtam a múlt százszínű, füves rétjén...
Aminek a másik oldalán Te vártál…
S ha fejére állna a világ...
Ha a homokóra szemtelen szemei...
Lelketlen játékukkal, elválasztanának minket...

Ott lennék, ahol Te még nem voltál…

Megkeresnélek újra...
A homokszemeket tenyerembe szorongatva...
Csókolnám örök hűségemet ajkadra…
Vérző szívem tintája lásd kiömlött...
Beteríti szép reményeimet...
De neved örökkön ismételi...
Az ígéret szavát!

Soha nem kell más… 

€$@ß@