Aki ugyanazon az ösvényen jött...

Van úgy, hogy az ember megtalálja Önmagát…

De ez sajnos nem mindig olyan egyszerű.
Talán az ember úgy talál Önmagára…
Elindul valamerre, azt sem tudja, vezet-e az út valahová…
Azt se, halad-e, vagy csak körbe jár.
Göröngyös az út, csak bukdácsolva lehet lépegetni…

Nem is tudja, tart-e valamerre, de megy, mert visszafelé nincs út.

Meg hát, addig se volt jobb.
Aztán váratlanul, mikor azt hiszi végleg eltévedt…
Mikor már semmi kilátás nincs…

Elérkezik a béke szigetére.

Egy pillanat az út, a pokolból a mennyországba.
Ott nem fáj, ha nem értik az embert.
Mert nem fontos, hogy mindenki megértse.

Elég, ha az érti, aki érteni akarja.

Ott nem akarja az igazát igazolni…
Mert tudja, a gondolata a sajátja, amit csak az érthet meg…

Aki ugyanazon az ösvényen jött.

Te Kedvesem...

Te, aki ott volt a megtermékenyülésénél…
A születés előtti kilenc hónapnál…
A vajúdásnál…

Ami a gondolat megszületéséhez vezetett.

Annak, aki ebben nem vett részt…
Aki nem ismeri a születéskori fájdalmat…

Annak ez az bejegyzés, csak egy gondolat...

Olyan, mint a többi, minél távolabbi, annál kevésbé érthetőbb.
Ha az ember szembe találkozna azzal, aki valaha volt…
De amikor még nem volt Önmaga...
Érthetetlenül áll a saját harcai előtt.
Ezért..?
Miért..?
Ez is Én voltam..?

Igen, Én voltam..!

Mikor még fájt, hogy nem értenek…
Mikor még bizonyítani akartam a bizonyíthatatlan…
Mikor még kóvályogtam.
Nem értettek, és most már néha Én sem értem, azt…

Aki valamikor Én voltam.

                                     €$@ß@