Magyar vagyok...

Magyar vagyok...
Legszebb ország hazám, az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga...
Nincs annyi szám, ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc...
Amely tekintetet vét a Kaszpi-tenger habjain is túl.

És rónasága...
Mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok...
Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai.

Ajkamra fel-felröppen a mosoly...
De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm, legjobban festi képem...
Magas kedvemben sírva fakadok.

De arcom, víg a bánat idejében...
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok...
Büszkén tekintek át a multnak tengerén.

Ahol szemem egekbe nyúló kősziklákat lát...
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk...
S nem mienk volt a legkisebb szerep.

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk...
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok... Mi mostan a Magyar..?
Holt dicsőség halvány kisértete.

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar...
Ha vert az óra odva mélyibe.

Hogy hallgatunk...
A második szomszédig alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink...
Kik reánk készítik a gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok...
S arcom szégyenben ég, szégyenlenem kell, hogy Magyar vagyok.

Itt minálunk nem is hajnallik még...
Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon...
El nem hagynám én szűlőföldemet.

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom...
Gyalázatában is nemzetemet..!