Csípős hideggel köszönt be a március...
Talán még a fűszálak
is összébb bújtak.
Köd lepte be a háztetőt…
Onnan lógatva lábát városunkra.
Lassan
oszlott a sötétség…
Haloványan derengett…
Kelet felől.
Mert mindig onnan
érkezik…
A Fény.
Mikor,
pedig végre megláttam…
Lánghaját kavarta a
szél.
Rohan
felém…
Karomba zárnám…
De Ő…
Szinte bordáim közé fúrta
fejét.
Megérkezett..!
A Tavasz…
Az Élet…
A Szerelem.
Midőn ajkait számra
zárja…
A fák is meghajlanak
léptei előtt.
Nem képzelet…
Valóság ez..!
Nincs rá szó…
Mely méltó…
Leírhatatlan pillanat.
Csodaszép arca,
szája íve, csókja íze...
Szíve bennem dobban…
Élek…
Újra élek…
Én.
Most már értem...
Miért is
nem bújt elő a Nap…
Ma még.
Hol van az a ragyogás…
Mosolyához képest…
Miként
Kedvesem arca ragyogott.
Szeme lángszikrát szórt…
Égette íriszembe a szót…
Szeretlek…
Téged.
Egymás kezét fogva sétáltunk…
S bizony mondom…
Volt
járókelő…
Kinek arcára mosolyt
csalt…
Látva…
Amint
két Őrült…
Csókolózni megállt az
úttest közepén…
Mert a járda kicsinek
tűnt…
Nem fért el rajta ekkora
szenvedély.
Az autó se sietett…
Inkább megállt…
Kacsintva egyet…
Két
lökött…
Egy pár..!
Lám…
Megtalálta zsák a
foltját.
Bizony,
így kell…
Korlátok nélkül szeretni…
Emberek.
Épp
csak március van még…
A hideg szél pirosra csípte
arcunkon a mosolyt…
Mégis…
Csodaszép tavasz
köszönti e napot.
Tudom, hosszú még…
Az út...
Távolinak tűnik a nyár…
Is.
De utunk Együtt…
Majd odaér.
Március...
Legszebb napja a
hétnek.
Új
tavasz ez…
Miként az ágakon
kinyílik lassan az élet…
Úgy
nyílik bennünk a vágy…
S borul virágba…
A szerelem.
Ezerszer köszönlek a
sorsnak…
Téged…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése