Írni veszélyes...

 

 



Írni veszélyes...

Mindig az volt, s az is marad...

Tudom..!

Mert garanciát nem adhatok rá, hogy...
Szavaimat ugyanolyan hangulatban olvasod...
Mint amilyen hangulatomban kiírtam Magamból.
Sokszor érzek ürességet magamban...
S, hogy betöltsem valamivel ezt a hiányt...
Lehet, amit most leírok, Téged megmosolyogtat...

De Én nagyon is komolyan gondolom.

Megpróbálok a Magam módján...
A világommal, jót cselekedni.
De úgy vettem észre...

Mindegy mennyit adok Magamból...

Az üresség még akkor is...
Valahol érezhető mélységben...
De ott tátong Bennem.

Valamiért a jóllakottság érzése nem akar elérni...

Azt nem mondanám, hogy soha...
De, csak egy-egy pillanatra.
Míg az ember teszi a jót...
Joggal lehetne hálás a világ.
De igazi, belső elégedettség akkor sincs...
Marad a kérdés...
Miért boldogít csak pillanatokra a jóság..?
Miért zuhan az ember vissza a semmibe..?
Miért nem tart tovább az öröme..?
Talán, mert valódi kielégültséget, belső megnyugvást...

A szeretet adni akaró vágya okozhat.

Akkor lehet az ember boldog tartósan...

Ha a jóságot újra, meg újra a szeretet indítja útra.

S nem saját kielégültségének vágya.

                                    €$@ß@