Tudod, mint mikor megy az ember az úton,
amiről azt se tudja, vezet valahová, és egyszercsak megérkezik.
Úgy érkeztem hozzád.
Előtte voltak sokan, akikkel találkoztam,
és ők mind kihoztak belőlem valamit.
Annyit amennyire éppen szükségem volt,
ahhoz, hogy továbbléphessek.
Mindig csak annyit.
Közben folyton változtam, minden találkozás után,
kevesebb maradt bennem.
Mindig kevesebb maradt rejtve bennem.
Mintha ajtók nyíltak volna sorra ki, megtudtam,
milyen vagyok gyereknek, milyen diáknak, milyen szerető, milyen szülő vagyok.
De mindent csak akkor tudtam meg, mikor odáig elértem.
Addig számomra is titok volt, mint az,
hogy maradt még valami rejtve bennem, hogy van még egy állomás,
talán a végső állomás, ahova egyszerre érkezem,
Veled.
Hogy van még valaki, akinek én is egy fontos állomás vagyok.
Talán a végső.
Talán a legfontosabb.
Talán a cél.
Ha tudtam volna, talán azt is megsejtem,
miért jöttem zavarba, ha magamról beszéltem.
Ha arról, hogy mit gondolok.
Hogy miért haraptam a számat, inkább, minthogy megszólaljak.
Talán még nem volt itt az ideje a beszédnek.
Talán csak zavart okoztam volna vele.
És mert ha másnak mondom, ha tudom elmondani másnak,
akkor nem marad számodra mondanivalóm, akkor üresen érkezem hozzád.
Akkor talán hiába integettem volna világító lámpával Neked,
hiába lett volna minden csilingelés, hiába éreztem volna a sugarat,
a belőled áradót.
Ha Te nem látsz meg, elmentél volna mellettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése