Eljössz ma is hozzám, mint már jöttél annyiszor.
Elém állsz.
Szemembe nézel.
Közelebb lépsz.
Megölelsz.
Lehunyod szemed és megcsókolsz, oly lágyan, hogy beleremeg a
testem.
Csókolsz, csókollak, s e csókkal elhomályosul a kínzó külvilág.
Ismét a szemembe nézel, majd mégerősebben ölelsz.
Nincs olyan hatalmas erő e világban mi ölelésünket szétválaszthatná.
Fülembe súgod a varázsszót:
"Szeretlek"
Szólnék én is, de nem hagyod.
Hajamat kisimítod arcomból. "Tudom" mondod, s e pillanatban megszűnik minden, ami rossz dolog.
Nincs idő, nincs tér, nincs senki rajtunk kívül.
Csak Te és én. Forró csókok, ölelések,
szenvedély és kéjes mámor...
Aztán felébredek és Rád nézek, fáradt tested mellettem pihen.
Engem nézel mosolyogsz, s én visszamosolygok Rád.
Föléd hajolok.
Szemed szebben ragyog, mint bármikor.
Csókolnál, de nem hagyom.
"szeretlek"
Suttogom.
Most ismét csókollak, de ez már a búcsú csókja.
Most elmész, de szíved visszahúz.
Mikor jössz?
Nem tudom.
De jössz mert összetartozunk.
Mikor itt vagy testünk-lelkünk összeforr.
S ez az érzés kölcsönös.
Ezt Te is tudod, nagyon jól!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése