Mióta nem vagy eltűnt lelkemből a fény,
Csenddé szelídültek bennem a dallamok.
Mindenben és mindenkiben Téged kereslek,
Utánad szállnak a fájó sóhajok.
Gyakran nézek fel az égre,
Valami képtelen csodát várok szüntelen.
Csodát, amiben megnyílna az ég,
S a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen.
Mosoly lenne az arcodon,
Melyből ragyogna rám a szeretet.
Futnék, rohannék hozzád,
S megfoghatnám végre újra a kezed.
Tenyeredbe simítanám arcom,
Hogy érezzem a bőröd bársonyát,
De érintésed helyett csak a szél simogat,
Az dúdolja fülembe az elmúlás dalát...
Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban,
Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban,
Várom azt, ki tudom, nem jön soha már,
Aki elvitte az ünnepeim fényét,
S, aki nélkül olyan vagyok,
Mint egy szárnyaszegett madár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése