Tudod Kedvesem...

Tudod Kedvesem...

Néha úgy érzem...

Anyanyelvemmel, oly áldást kaptam...

Amelyet talán fel sem fogtam még egészen...
Ne vádolj elfogultsággal, kérlek...
De a magyar nyelv, olyan szóképek bölcsője...
Amelyben soha nem látott...
Csupán, megálmodott gondolatok öltenek testet.
Oly hangzással szólhatok Hozzád...

Félő, szerelmes vallomásaimat, olyan színbe öltöztetem...

Amilyenben éppen érzésem született.
Ha elrabol a rettegés, mély hangok erdejébe taszít...
Sötétlő alakokat ölt, minden gondolat...
S összecsendülésük dallama, csupán áhított..
Légbeszállt vágy marad…

S mikor, meg kívánlak érinteni...

Nemzetem dallamos kifejezéscsokrával...

Szárnyra kél bennem, minden kimondatlan vágy...

S pironkodás nélkül búvik elő az éltető metafora...
A hétköznapi értelemtől elrugaszkodó...
Ám mégis varázsos hasonlat…
A szavak megsegítenek...
Ha előtted szemlesütve, félve megállok...

S többet akarnék mondani, mint pusztán a szerelem szavát…

Mert alakodat simítva...
Szinte látomássá válik előttem a sok szebbnél szebb gondolat...
Szemeidről élet-szín gyöngy gurul lábam elé...
Mosolyoddal tömlöcébe zárod a kétkedő gondolatokat…
S talán a legszebb mindebben...
Nem is saját vágyképeim magyarságba zárása...

Hanem a lélek másik oldalának hasonló kivirágzása.

Mikor ugyanezen gondolat szökken szárba mélyed ősi zugában…

Csokrában szálai vagyunk pár magyar szavú képnek…


 

                                                          €$@ß@