Veszprém...

Az ember, észrevétlenül is gazdagsággal születik...

Egy egész darabkát birtokol a nagyvilágból…
Valahol, országokat elválasztó határsávok vonalán...
Vagy a szülőföldje lelkén...
Az ország, lélegzetvételének közepén...
Összekapaszkodó magas házak között.
Vagy kertek ölelkezésének rejtekén megbúvó...
Fészkek mélyén, rácsodálkozik lassan nyíló szemünk...

Szülővárosunk örvendező mosolyára.

Mellyel üzen, ifjú lelkünkre várva...

Várt, befogadott, felnevelt bennünket…

S miként az évekre, a mulandóság látszatát ragasztotta az élet...
Lassan növekvő léptünk, egyre távolba merészkedik...
Először kanyarodunk el az utca végén...
Ahonnan már nem látszik a szülői ház...
Eltűnnek az ismerős ablakkeretek...
A virágba boruló cseresznyevirág-ágak...
Már nem láthatóan integetne.
Első felfedezés, bár csak egy utca...

De millió képzelgés megvalósulása.

Az örök kíváncsi gyereklélekre gyógyító balzsam…
Felfedezés…
Akkor is, ha kézen fogva húznak vissza...
Bele ne szédülj, a sok élmény, szédítő hullámvasút-játékába…
Először látszódik igaz alakjában az a fura pont...
Mely az erkély korlátjáról nézve...
Csupán egy barna maszat képét öltötte magára, rajzlapomon.
Ahonnan a reggeli és esti harangszó kondulása...
Oly biztosan szállt be fülem...
Örökkön felfedezésre nyitva álló ajtaján...
Mellette pajkosságok vidámparkja, színes mászókák...
Zsongó gyereknevetéssel megelevenedő csúszdák...
A hinták nyikorgásának ömlesztett szimfóniája…

A Séd-patak mellett kanyargó sétány...

Ahol álmok, remények születtek és úsztak a víz fodrával tova…
Ahol gondolataimba feledkezett séták fogták kezem...
Vagy mellém heveredtek a pitypang-ejtőernyősök.
A zöld színű mező, végeláthatatlan takaróján...
Hátamra fekve számoltam a bárányfelhők számtalan alakját.
Itt locsolta könnyem a száraz föld agyagszerű alakját...

S itt csillant a napfény, szívem feltörő mosolyán...

Itt dobált az egyszer fent s másszor lent-érzet...
S itt találtam rá a távoli bizonyosságra...
Amelyben ma is hiszek…
Elhulltak többször azóta az integető cseresznyevirágok.
A templomtoronyból...
Újonnan öntött harang hirdeti a „miatyánkot”.
S már az utca sem ott ér végett, ahol sok évvel ezelőtt.
De nekem, mindig azon arcát mutatja a város...

Mint, amiben ez a gyermek, felnevelkedett…

                                                                                                              €$@ß@