Néha felhalmoztam, vágyból tornyokat...
Mégis úgy éreztem, semmim sem maradt.
Miért gyarló hát az ember, miért nem elég a jó...
Miből bármennyi, ingyen adható.
Néha megcsodáltam, hamis dolgokat...
Pedig tudtam jól, hogy mindegyik becsap.
Jobb volt felismerni olykor, mit a jövő nekem szánt...
Csöndben elfogadni, minden pillanatát.
Tudom, elhibáztam néha dolgokat...
Sokszor az összes baj, magával ragadt.
Olyan tétova az ember, sosem hisz el semmi mást...
Csak a szemnek szóló, hazug látomást.
Ha megbántottak félreálltam, elfogadtam Én...
Hogy a sorsom, néha nehéz utat mért.
S nem zavart, ha megvágtak, ahol nem látható...
Mert minden seb, gyógyítható.
Szeretem az élet, minden dallamát...
Szeretem az erdő, hűvös illatát.
Szeretem a fákat, mint a hegycsúcsot a hó...
S szeretlek Téged, ahogy az el nem mondható.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése