Nagyon fáj...

Amiket ide felrakok, gondolatokat...

Először is magamra vonatkoztatom...

Soha nem tartottam, rossz embernek magam...

De ennek ellenére, jobbá tudtam válni.

Mert ezzel tudom a legtöbbet tenni a világért.

Sikerült legyőzni önmagam.

Most, hogy felrakom a Nagyon fáj című verset...

Valamint a megzenésített változatát...

Ez azért van, mert sokszor, tényleg nagyon fáj.

Fáj az élet...

Fáj azt tapasztalnom, hogy milyenek az emberek...

Hogy engem milyennek állítanak be.  

Hogy nem hiszik, mindenki tud változni.

Pedig nagyon szeretném ha észrevennék.

Látom, hogy körülöttem...

Milyen magabiztosan ítélkeznek emberek másokról...

Véleményt mondanak, ítélkeznek...

Miközben saját szemükben a gerendát sem veszik észre.

Tapasztalom azt...

Hogy milyen változékony az emberek szeretete...

Milyen könnyen félresöpörhető.

Pedig ha igazi...

Akkor örökké kellene tartania.

Nagyon nem érzem jól magam mostanában...

Hátha holnap jobb lesz...

Kivül belől leselkedő halál elől, mint lukba megriadt egérke...
Amíg hevülsz, az asszonyhoz úgy menekülsz...
Hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy...
De odataszít a muszáj is...
Ezért ölel minden, ami asszonyra lel...
Míg el nem fehérül a száj is.
Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret, s párra nem találhat...
Oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan...
A szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb menedékünk...
A kés hegyét bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt nő, ki érti e szavakat...
De mégis ellökött magától.
Nincsen helyem így, élők közt.
Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva...
Mint a gyerek kezében a csörgő csereg...
Ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene tenni érte és ellene?
Nem szégyellem, ha kitalálom...
Hisz kitaszít a világ így is olyat...
Akit kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra úgy hull le rólam...
Mint ruha másról a boldog szerelemben.
De az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál...
S még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem...
S hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki...
Nagyon fáj.
Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek s ugassátok neki...
Nagyon fáj.
Nők, terhetek viselők, elvetéljetek és sírjátok neki...
Nagyon fáj.
Ép emberek, bukjatok, összetörjetek s motyogjátok neki...
Nagyon fáj.
Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el...
Nagyon fáj.
Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, ríjátok...
Nagyon fáj.
Néma halak, horgot kapjatok jég alatt és tátogjatok rá...
Nagyon fáj.
Elevenek, minden, mi kíntól megremeg...
Égjen, hol laktok, kert, vadon táj.
S ágya körül, üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem...
Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett kivül belől...
Menekülő élő elől a legutolsó menedéket.