Én mindig ott leszek, Veled...

Engedd, hogy így szeresselek mindig…

Engedd, hogy éberek legyenek érzéseink...

Hogy érzékenyek és fogékonyak legyünk...

Nap, mint nap, a még felfedezetlen dolgokra.

Engedd, hogy gyönyörű pillanatokból legyen összefonva...

Ez a szerelem.

Hisz a pillanat eleven, akár csak a virág illata...
Üde s naponta megújuló...

A szerelem, a pillanatokban bontakozik ki...

S a pillanat, magába foglalja az örökkévalóságot.

Tudod, amikor odakint vihar tombol…
Nem, nem szó szerint viharra gondolok...
Hanem amikor életemet viharos, komor pillanatok uralják...
Akkor úgy érzem magam, mintha lázas lennék.
Nem tudom, hol érnek véget az álmok...
S hol kezdődik a valóság, csak azt tudom...

Hogy félelmemben, Hozzád menekülnék.

Mindig!

A karjaidba fészkelném magam...
Hogy csitító szavakat suttogj a fülembe...

Hogy simogasd a testem...

Míg a félelem helyét átveszi a vágy...
S véremben felpezsdül az akarás...

Hogy elvesszek az ölelésedbe.

Amikor távol vagy, mélyen legbelül, mint féreg rág a hiányod...
S mar lelkembe fájón, lüktető sebet.
Próbálom kirekeszteni a gondolataimat...

Hogy ne halljam hiányod csendjét.

Nem, nem akarok a tudatomnál lenni.
Nem akarok szembesülni a ténnyel, hogy nem lehetsz mellettem...

A hangod akarom...

Az érintésed...

A csókjaid ízét...

A tested remegését...

De csak hiányod üvegszilánkjain fetrengek.
Legrosszabb, amikor fakó fényeivel megérkezik az alkony...
S nyomában, már ott toporog türelmetlenül az éjszaka...
Akkor, ahogy kihunynak a fények...
Úgy izzanak fel bennem a gondolatok...

S mindegyik hozzád menekül, Téged keres.

Fájón hiányzol, ha nem lehetsz mellettem!

Hogyan is ne hiányoznál, mikor az ereimben, Te vagy a tűz...

Orromban a szerelem illata.

Egyedi vagy, egyedüli a világmindenségben...

Ki képes még a holdra is visszakacsintani...
Ha a fűben hanyatt fekve nézed a felhők játékát…

Mindenben Téged látlak, Téged kereslek!

Az esőcseppek halk koppanásaiban...

A hulló falevelek sóhajaiban...

Szívem dallamában...

A Föld mosolyában, folyók sodrásában, szellősimításban.

Kiknek szeme fénye, rezeg a csillagok fényében...
Álmomban is Hozzád menekülök...
Hisz ott nem csuklik meg a szó...

Ott nincs test, csak lélek.

Ahol, mint egy csodás látomást mindig elérhetlek Téged.

Szeretlek...

Ugye tudod?
Amikor átöleltelek, és szívem dobogását érezted...

Ugye érezted?

Köszönöm, hogy felém küldted gondolataidat..
Várom szavaid simogatását minden naptalan napon.
Milyen messze van megint ölelésed.
Hiányok üressége szomjaztat, sivatag-idők végtelen percein.

Kibírjuk a következő találkozásig?

Céltalan érzések mardosnak, savas-esőkkel versenyt öltve...
A hajnali emlék hűséges kutyaként nyalogatja lelkem.

Olyan jó volna megszökni Veled... Innen...

Ahol nyugalmak, csendes sarkai vannak világunk hegyein.

Már most hiányzol...

Levegőtlen üresség magánya ölel majd...
A következő napok erdejében...
S mint takaró simul Rám merengően.
Ilyenkor elcsodálkozom...

Mennyi mindent bír ki, szíveket összefonó aranyszál feszülése…

Gondolj Rám majd.

S mikor Rám gondolsz...

Én mindig ott leszek, Veled.

                           €$@ß@