Önismereti Vallomás…
Mindazoknak, akik…
De inkább olvassa el az, aki nem sajnálja rá az időt…
Nem figyelek a szavakra, amik elröppennek Belőlem...
A szavak csak eszközök, jobb híján, emberek között...
Akik közölni akarnak egymással valamit.
Van-e szó arra, amit elmondani sem merek...
Mert talán nem is tudok?
A csöndben, mely megelőzi és eltemeti a szavakat...
Néha talán közelebb vagyunk egymáshoz...
Mint a szavak tengerén...
Mely elválasztó hullámokat vet közénk.
Csak egy Blogger vagyok...
Akinek szavakra kell bíznia titkait.
Szavakra, melyeket már oly sokszor használtak...
Szavakra, melyekben már oly sokszor hittek és csalódtak.
Jöjjetek hát szavak és legyetek hű hírnökeim!
Azt mondjátok el, amit üzenni akarok veletek...
Sem többet, sem kevesebbet...
Vigyétek el mindazokhoz...
Kikről azt hiszem, hogy hallgatnak rám.
S azoknak is, akik kételkednek érzéseinkben…
Furcsa titkaimat, melyek minél mélyebbek...
Annál szívósabban vágynak a felszínre.
Vigyétek el érzéseimet...
Melyek minél szemérmesebbek...
Annál kacérabban vágynak megmutatkozásra.
Vigyétek el gondolataimat...
Melyek minél játékosabbak és bizonytalanabbak...
Annál komolyabbnak és fontosabbnak akarnak látszani.
Vigyétek el történetemet...
Mely ma különös aggodalommal bízza rátok magát...
Hiszen éppen az a különlegessége...
Hogy amíg történet volt...
Sohasem találkozott szavakkal, sohasem szorult szavakra.
Most mégis mindazt...
Ami a lelkem mélyén...
A szívem rejtekében...
Az idegek sötétségében történt...
Le kell fordítanom a szavak túlságosan világos nyelvére...
Kell...
Magam sem tudom, miért?
Szebb volna talán, ha hallgatnék...
S ma megint nem értem...
Miért kell mindent, mindent mindig elmondani...
Mi ez a vágya a közlésnek, a beszélésnek...
Mi ez a furcsa indiszkréció...
Mi ez a különös kitakaródzás...?
Nem is tudom, meg lehet-e érteni azt, ami Velünk történt, s történik...
Hiszen ami történt, mindig kimondatlan volt...
S lényegében talán kimondhatatlan is marad.
De talán éppen azt kell ma nyomatékosan megmondanom...
Hogy halljuk mi, ha nem is látjuk egymást...
Hogy beszélünk egymással, ha nem is találkozunk...
Együtt vagyunk...
Együtt alakítjuk életünket...
Ha utcák, városok, országok, választanak is el egymástól.
Hogy van köztünk valami láthatatlan...
Ami erősebb és fontosabb mindennél, ami látható...
Hogy kimondhatatlan érzések vannak köztünk...
Amik kifejezőbbek minden szónál...
Mert ma még nem szabad kifejezni szavakkal...
Hogy minden ködben és homályban láthatatlan fény ölel át...
S egyesít minket a fény, amelyben elporlad minden szó...
S omladozik minden börtön...
Amelynek, látszólag, tehetetlen rabjai vagyunk.
Már fiatal korunkban elfelejtünk bízni az érzéseinkben…
Elfelejtjük szabadon, hitelesen és őszintén kifejezni azokat.
Ugyanakkor megtanulunk megfelelni az embertársainknak…
Ezzel elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal…
Ahelyett, hogy saját érzéseinkre figyelnénk.
Hosszú és fájdalommal teli út vezetett idáig…
Hogy önismereti vallomást tegyek, mi is zajlik körülöttem…
Mi az, amin átmentem…
Mi az, amin mások átmentek…
Mi az, ami megváltoztatta végre, pozitív irányba a gondolkodásomat…
Mert igen is megváltozott.
Viszontagságos, felelőtlen viselkedésem története…
Múlt év szeptemberéig nyúlik vissza.
Amikor is a jövőmbe vetett hitem…
S legszebb álmaim dőltek pillanatok alatt, kártyavárként össze…
Egy szerelmi csalódás következményeként…
Én csalódásként éltem meg…
Pedig így utólag nézve…
Egy próbatétel volt.
Az élet tett próbára.
Ha nehezen és fájdalommal övezve…
Átmentem a próbán.
S tényleg átmentem.
De sajnos ezt, akkor, még nem ismertem fel…
Mint ahogy azt sem, mi a helyes és mi helytelen viselkedési norma…
Egy kapcsolat helyrehozatalához.
Abban a tudatban éltem…
A cél szentesíti az eszközt.
De minden eszközt?
Akkor úgy gondoltam, igen.
Mindenen és mindenkin átgázoltam, aki keresztezni akarta utamat.
Nem rettentem vissza semmitől és senkitől…
Még saját testi épségemet is többször kockára tettem…
Csak, hogy elérjem a célomat.
Most már hiszem, van őrangyalom…
Remélem, mint eddig, ezután is gyorsabb lesz Nálam!
Se szép szó, se fenyegetés nem hatott Rám…
Felültem egy számomra nagyra becsült ember hiteltelen szavának…
Aminek csupán jóindulat és az Én szemfelnyitásom volt a célja…
Elég morbid, úgy felnyitni egy ember szemét, hogy közben…
Alaptalanul megbélyegzek egy Nőt…
Aki mindennél és mindenkinél fontosabbá vált…
Mind a mai napig az életemben.
Tudtomon kívül, Sajnos visszaéltem...
A birtokomba került, hamisnak bizonyult információval…
Ahelyett, hogy magamban tartottam volna fájdalmamat…
Lelkem könnyítése képp, megosztottam valakivel…
Sajnos az emberi rosszindulat, határtalan…
Egy jól kiszínezett pletyka, sokaknak mindennél többet ér.
Nem érdekelt senkit, ezzel mekkora fájdalmat okoznak…
Mint ahogy Engem is csak az vezérelt…
Ha nekem fáj, fájjon Neki is.
Miért csak Én cipeljem, azt az egyfülű kosarat.
Képtelen voltam túltenni magam, az iránta tanúsított érzéseimen…
Hogy fájdalmam csökkentsem, valamit tennem kellett…
Ekkor nyúltam a tollhoz, amiről köztudott…
Fegyverré válhat, ha felelőtlenül használják…
Én kétélű fegyvert kovácsoltam, ebből a nemes eszközből…
Kétélű volt, mert kétszer fájt…
Fájt minden sora, amit írtam vele, könnyeimmel küszködve…
S fájt annak is, akiről szólt, mert azt akartam, hogy fájjon.
Mindig mindennek oka van…
Soha semmi nem történik véletlenül…
Mi is tisztában vagyunk ezzel…
S ezt, nem akár miért írom, többes számban és jelen időben.
Sorsunk közös…
Akárhogy is fáj ez, a körülöttünk élőknek…
Csak az odavezető utat nehéz megtalálnunk…
Mert mindig akadnak körülöttünk olyanok…
Akik akadályt gördítenek elénk...
Az emberi leleményesség határtalan...
Belefér minden gátlástalan eszköz...
Ebben nem különbözünk egymástól, hiába is próbáljuk utólag megmagyarázni...
Az érzelmi zsarolástól kezdve a gyermekeink ellenünk fordításáig.
Így volt ez a múltban és a jelenben is.
Számtalan keserű pillanatot okoztak nekünk…
Mint ahogy Én is okoztam másoknak…
Tudtam milyen gyűlölni valakit…
Mert csak az iránt érzünk ilyet, akit igazán szeretünk…
De sokkal jobb megbocsájtani…
Átéltük ezt az érzést többször is…
Mert a szerelem ereje, valamiért sokkal erősebb közöttünk.
Sokáig nem értettem miért…
Csak azt tudtam, érzem a közelségét…
Mindennél jobban.
Nem kellett látnom, de amint megéreztem…
Keresnem kellett.
Mindig megtaláltuk egymást.
Mert az érzés, kölcsönössé vált.
Ez az együtt érzés, a tudomány szerint, a szerelem legmagasabb fokozata…
Amikor az ember értetlenül áll…
Az Őt körülölelő események előtt…
Minden eszközt megragad…
Ami közelebb viszi a megválaszolatlan kérdéseihez…
Egy Természetgyógyász és egy elismert Sorselemző világított rá…
Érzelmeink nem csillapuló, valódi mibenlétére…
Az előző Szavait idézve, a szerelemnek három fokozata van…
A „mag” ami a testiség a szexualitás…
A „virág” ami maga a szeretet…
Valamint az „illat” ami a szerelem legmagasabb fokozata…
Amikor együtt érzel a másikkal…
Annyira együtt rezegtek…
Elég, ha a másik csak Rád gondol, s Te tudod, hogy Rád gondol…
A másik ott van a közeledben, s Te érzed, hogy ott van a közeledben…
Ez a mentális kommunikáció…
Velejárója egy ilyen magas szintű szerelemnek.
Lehet kételkedni benne, hitetlenül állni előtte…
De ha valaki átélte már ezt az érzést, többé nem akar szabadulni tőle…
Mert mi a sorsunk elemzése szerint, már átéltük ezt az érzést, valamikor a múltban…
Talán egy előző életünkben…
Ha létezett ilyen...
S ígéretet tettünk egymásnak…
Mint ahogy számos olyan tényre világítottak rá, ami összeköt minket…
Eltéphetetlenül..!
Mind a mai napig érzem a közelségét, megérzem a gondolatait…
Ha tekintetünk egy pillanatra összeér, tükröződik belőle a tehetetlensége…
De lelkének tükre, megmutatják érzelmeit, vágyait, de a félelmeit is…
Elítélhetnek a múltban elkövetett tetteimért…
Sajnos igaz, hogy a szerelem a legjobb mellett…
A legrosszabbat is képes kihozni az emberből.
Vannak érzéseim... Ha ez bűn..?
Akkor bűnös vagyok.
Szerelmes lettem egy boldogtalan Nőbe… Ez bűn..?
Akkor bűnös vagyok.
Másképp élem meg a szerelem mámorát… Ez bűn..?
Akkor bűnös vagyok.
Rosszul reagáltam le egy számomra, mindenkinél fontosabbá vált Nő…
Változástól való félelmeit, bizonytalanságát…
Na, ez a Bűn..!
Ezért bűnös vagyok..!
Sajnos több mint fél év elteltével értettem meg, mi is okozza ezt a bizonytalanságot..?
Két Blog bejegyzésemmel is rávilágítottam erre…
Mikor is végre megtaláltam az okát…
Az egyik, Április 27.-én került bejegyzésre...
Nem véletlenül ezen a napon.
Míg a másikat, egy Május 9.-én napvilágot látott szerelmi horoszkóp tartalmazza...
Hogy megkönnyítsem a dolgot…
Az utóbbinál eltérő színnel emeltem ki a lényeges információt.
Ezért a szerelemért, mindent feláldoztam… Mindent!
S hogy ez bűn..?
Én nem tartom annak…
Ez valami más…
Ez napról-napra...
Egy őszinte, tiszta, önzetlen szerelemmé erősödő érzésként bontakozott ki Közöttünk.
Felelőtlen Apának tartanak..?
Ez sem igaz.
Felneveltem két fiút, tisztességgel, becsülettel.
Bárhogy is alakul a sorsom, Ők az Én Fiaim maradnak.
Míg szükségét érzem és Ők igénylik, gondoskodni fogok róluk.
Ellökném magamtól a gyermekeim..?
Nem igaz.
Feltettem nekik a kérdést…
Velem akarnak maradni vagy az édesanyjukkal..?
Ők döntöttek, saját akaratukból.
Hogyan tudnám más gyermekét felnevelni, ha lehetőségem adódna rá..?
Szívvel, lélekkel, szeretettel…
Úgy, ahogy a saját gyermekeim is felneveltem.
Meddig tartana ez a mámor, amit most érzek..?
Mikor keresnék mást, mert meguntam..?
Kérdések, amikre egyszerű a válaszom.
Örökké és Soha.
Megtaláltam azt, ami több mint húsz év házasságából kimaradt…
S aminek a hiánya, a házasságom válságát okozta.
Nem a külső megjelenés a fontos…
Aki csak így választ Társat magának…
Az nem Társat keres, csak kirakati bábut…
Soha nem érezte még a szerelem mindent elsöprő erejét...
Azt kérdezték Tőlem, ér ennyit egy Nő…?
Igen ér, még többet is…
Nem akartam belé szeretni…
S nem hiszem, hogy Ő is akarta volna.
De amikor találkoztunk, mindketten éreztük…
Nem tudunk tenni semmit az ellen, ami velünk történik.
Egymásba szerettünk, minden különbözőségünk ellenére…
S ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre.
Az Én számomra az ilyen szerelem, egyszer adatik meg az életben…
Ezért vésődött minden pillanata, egyformán az emlékezetembe…
S ezért nem tudom feledni soha egyetlen másodpercét sem...
S ami a legfontosabb, nem csak feledni nem akarom…
De sem Feladni, sem pótlékot keresni helyette..!
Az Igazit az ember nem hagyhatja kicsúszni a kezei közül…
S Én megtaláltam az Igazit..!
Mindig és mindenki ítélkezik a másik felett…
Ahelyett, hogy körülnézne végre maga körül...
Ha egy párkapcsolatban, rendben mennek a dolgok…
A kísértés legkisebb szikrája sem férkőzhet közéjük…
Soha nem a harmadik fél a hibás…
Ezt kéne végre körülöttünk, mindenkinek megértenie…
Hanem az a kettő, aki engedte, hogy kinyíljon köztük az a kapu…
Amin akarva akaratlanul, szívünk dobbanását figyelve, felkínálkozik a lehetőség…
Egy olyan lehetőség, amit mi magunk akartunk magunknak...
Menekülve a kilátástalanság, az érzelmi sivárság elől...
Mert aki úgy érzi többre, jobbra hivatott, előre menekül...
Én is ezt tettem!
Tudatosan, de mégis a véletlenre bízva a sorsomat...
Megtaláltam egy csodálatos Nőben azt, ami hiányzott eddigi életemből...
Utólag, hiába is próbáltuk ezt a hiányzó szeletet pótolni...
Illúziókat ringatva, csak hamis másolat maradt...
A szerelmet erőltetni lehet, de hazudni soha...
S kérdem Én, meddig van értelme erőltetni..?
Szabad egyáltalán erőltetni..?
Nem azzal követjük el a legnagyobb hibát..?
Minden eszközt megragadva, magunkhoz láncolunk valakit…
Akiről tudjuk, hogy lélekben és a szívében…
Már hosszú ideje máshol jár..?
Mikor tavaly októberében újraindítottam a Blogot…
Még nem körvonalazódott bennem tisztán, mit is akarok létrehozni vele…
Talán egy hét elteltével láttam egy filmet…
Az 50 első randi…
Ekkor értettem meg, miről is kell, hogy szóljon az életem…
Mi az, amit majd mindenki elfelejt…
Mert mit is csinálunk..?
Megszerzünk valamit, vagy valakit és birtokolni akarjuk…
Azt hisszük, már a tulajdonunk…
Nem kell érte tennünk semmit, hiszen már a miénk…
Pedig ez nem így van..!
Igen is nap, mint nap, újra és újra meg kell hódítanunk…
El kell kápráztatnunk…
S Én pontosan ezt teszem…
Kilenc hónapja minden este leülök a gép elé és meghódítok egy szívet…
Ugyan azt a szívet..!
Lehetne nevesíteni, s akkor nem „Éld az Életed” lenne a Blog címe…
Hanem, egy csodálatos Nő keresztneve…
Amit, nem mondhatok el senkinek, ezért elmondom hát mindenkinek...
Csak egy naptár kell hozzá...
S fellapozni milyen Királynői nevet is rejt Április 27.-e.
Nem tudom, két ember kivételével, van-e olyan látogatója a Blognak…
Aki az egészet végig olvasta..?
De kettő biztosan van..!
Az, Akiről szól, s az, Aki szól hozzá…
S ígérem, ez az örömteli hódítási vágyam, továbbra is megmarad…
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése