Meg lehet-e szokni az örömöt, a boldogságot...
A mosolyt, a barátságot, a szerelmet, a szeretet..?
Mikor válik megszokássá egy mozdulat, egy mondat, egy kapcsolat..?
Miért félsz a bizonytalantól, miért nem mersz kockáztatni...?
Látod Én is megtettem, Érted, Értetek...
S vajon meddig bírod elviselni a régiből fakadó fájdalmat..?
Lefekhetsz-e egyszer úgy este, hogy már nem érezed sebzett lelkedet..?
Hogyan tudsz beletörődni a hiányomba..?
Mert Én nem tudom elviselni a Te hiányod...
Vagy szíved egy része, mindig utánam vágyódik majd..?
Mert az Én szívem utánad vágyódik...
Elmúlhat-e az elmúlhatatlan..?
Tudod Kedvesem...
Az Igaz szerelem nem múlik el.
Még a legnagyobb viharban is emlékszik a napra.
Igen, Éltessen Téged is a remény...
Mert még ha villám csap belé és porig égeti...
Akkor is hinned kell benne, hogy a nap újra felragyog.
Mert a remény tényleg ott van mindenhol...
Egy mosolyban, egy mozdulatban, egy szóban.
Talán csak azért, mert látni akarjuk...
Mert hinni akarunk, mert többet akarunk...
Mert Emberek vagyunk.
€$@ß@
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése