Odakint a tél megrázza takaróját, földre simulva…
Tisztán, bűntelen, menyegzőre készülődve...
Betakarván szívünk, körbe-körbe mindörökre.
Látod, Én is tudok…
Érted…
Újra lenni, bűntelen-bűnösen…
Én, ki oly sokat tékozolt..!
Naponta, újra-újra annyit tenni…
Amit a szerelem belőlem felhozott.
Az ártatlanság, nem terem magától…
Szeretet kell hozzá, féltés…
Csak így képes, széthinteni magvait.
Lásd, kinyílik az ember önmagától…
Ha van kiért élni mindennapjait.
Hinnem kell…
Hinni, hogy minden úgy jó...
Ahogy megadatott annyi tegnapon.
S mire belepi az új hó a régi utcát…
Már jobbik Önmagam adhatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése