Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, összeomlik a világ...
Mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljak közömbösen, és hagyjam megtörténni azt...
Aminek nem lenne szabad megtörténnie...
Mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen.
Persze hiába várom...
Szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését...
Mert amikor felnézek, minden változatlan.
A környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be...
Az autók színes-fényes áradata szakadatlanul dübörög tovább...
S az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve.
Mintha mi sem történt volna.
Néha az ilyen világvég-érzéshez...
Nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen.
Néha elég egy mondat.
Tiltott csillagot szerettem, ki a partra űzve ott hagyott...
Az égi semmi habja elkapott, játszott Velem, s visszadobott.
Nem is tudom, miért vezekeltem, mint minden, szisszenő talány...
Ne futottam Előled, ki lenn a parton, e süppedő parton Rám talált.
S nem féltél Te sem, nem futottál Előlem, inkább csitítottad a szenvedést...
Könnyes szemeddel szorítottál magadhoz, merészen, mint a kést.
Vakmerő voltál, Magadnak ítéltél, mint holtak lenn az éjszakát...
Vállam segítette gyenge vállad, ha Magad már nem bírtad tovább.
Én nem kívántam megszületni, a semmi szült és szoptatott...
De Te szeress szenvedéllyel és kegyetlen, mint halottját az itt hagyott.
Bennem is először a vak vágy élt a melegségre.
Míg hibát-hibára halmozva megtaláltam az utam, mely a tűzhöz vezetett.
Tudom, hogy minden küzdelem során tanultam valami újat.
De sajnos a legtöbb lecke, túl sok szenvedést okozott.
Viszont sohasem éreztem, hogy fölöslegesen vesztegettem az időmet...
S hogy hazugságért harcolok.
A győztesek nem követik el kétszer ugyanazt a hibát.
Ezért olyas valakiért tettem kockára a szívem, akiért érdemes volt.
Érted...
Ha meg kellene magyarázni azt, amit talán nem is lehet...
Valójában mi is a szerelem..?
Talán ezt mondanám...
A matematikában a szerelem... Probléma.
A történelemben... Háború.
A kémiában... Reakció.
A művészetben... Szív.
Viszont Bennem a szerelem Kedvesem... Te vagy..!
Kedvesem...
Ne akarj tökéletes lenni...
Mint ahogy Én sem vagyok, Te sem leszel mostanában az.
Hiszen senki sem tökéletes.
Ettől, még nagyon távol vagyunk.
Mert Mi még úton vagyunk.
S amíg úton vagyunk, félünk és szenvedünk.
Szeretünk és szeretünk, "tökéletlenül" szeretünk.
De ez nem baj.
Ez a mi emberi sorunk.
Szeretni tökéletlenül is gyönyörű.
A legnagyobb s egyben a legkisebb uralom az önuralom.
Az életünkben van néhány dolog mely túl szép, hogy igaz legyen.
A többi pedig túl igaz, hogy szép lehessen.
Az életben vannak olyan pillanatok, amelyek talán soha nem térnek vissza.
Becsben kell tartanunk ezeket a pillanatokat...
Nem győzöm eléggé kihangsúlyozni...
Meg kell élnünk a mát.
Az élet nem egy utolsó főpróba, hanem valódi előadás.
Ha örömünket akarjuk lelni az életben...
Akkor azt ma kell tennünk.
Nem holnap, s főleg nem egy távoli jövőben.
Minden, magát Embernek tartó Ember...
Érzett már félelmet egy-egy csatától...
Csalt és hazudott már életében...
Indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors...
Szenvedett már jelenléktelen dolgok miatt...
Érezte már, hogy nem igazán az Aki....
Követett már el hibát...
Mondott már igent, mikor nemet akart mondani...
Bántott már meg olyan Embert, akit szeret...
Éppen ezért...
Mert keresztülment mindezen...
Mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.
Az orchidea nem veszíti el illatát, csak mert senki sem szagolja...
Én sem hagyom el az utat, amit Magam választottam...
Csak azért, mert nem tudom, mit is hoz a holnap.
Kedvesem....
Észrevetted már..?
A sötétben vagyunk a legmerészebbek...
Akkor adjuk át magunkat legjobban vágyainknak.
A sötétben szeretünk a legtisztábban...
Akkor csókolunk a legvadabban...
Akkor ölelünk a legerősebben...
Akkor nevetünk a legfelhőtlenebbül.
A sötétben mélyülnek el legjobban az érzelmeink.
Akkor beszélgetünk a legőszintébben...
Talán emiatt, épp akkor okozzuk a legnagyobb fájdalmat...
Akkor ígérjük a legszebbet...
S talán, bár nem akarom soha, hogy így legyen...
Ezért inkább le sem írom, pontosabban kitöröltem az utolsó mondatom...
Az elmúlt másfél év alatt, sok olyan esemény történt velünk...
Aminek, talán nem kellett volna megtörténnie.
Volt, hogy szerettem volna visszamenni az időben...
S újra átélni, minden együtt töltött pillanatot.
Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést.
Még egy csókot.
Téged megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni...
Akiről nem is tudtam, hogy keresem.
Messzire nézett a szemem, fülem mindent hallani vélt…
Kinyílt előttem a végtelen, Én is megnyíltam valakiért.
Mit ér nagysága a hegynek, ha nem látja senki csúcsait…
Ha elvész értéke a kegynek, ha az Én, és a Vágy szétszakít..?
Megnyíltam hát, leomlottam, mint a hegy, bejárhatták a romjaim.
De mit ért volna az, akiért a küzdés nem megy…
Ha ünneplőm lett volna, széttépett rongyaim..?
Mit érnék, ha leomlanék, kegy vesztve a porba…
Ha nem lennék már hegy, csak ósdi rom..?
Mit érnék, ha szétkapkodnák sorra köveim…
Ha bánatom könnyeimmel takarom..?
Kinyílt előttem a végtelen, Én is megnyíltam valakiért...
Nem lettem elérhetetlen, s elér az, aki Ért.
Kedvesem...
Amikor azt mondod...
"Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra."
Azt várod, fogjam meg a kezed, nézzek a szemeidbe, s azt mondjam...
Tudom.
De azért itt vagyok, ha mégsem.
Sokat töprengtem, miként mondjam el…
Amíg Te élsz… Az élet addig érdekel.
Forgószelek bennem a félszek…
Mikor behunyt szemem mögött nézlek.
Nem tudom, hogyan, miképp… Érted e…
Elhajítom utánad az életem.
Ha Te lennél, ki hamarabb száll a mennybe…
Hol angyal lehetsz... Mindörökre.
Vagy mégis... Talán érted azt…
Csak életed nyújt Nekem vigaszt.
Az elmúlás ős tengerében…
Ahol a holnap szíve verdes Érted.
Mondd miképp, hogyan mondjam el…
Míg élsz, az élet addig érdekel.
Nyelvemre szót adj, s vért ereimbe…
Összefonódva, közös lehessen bűvös édenünk.
Tudom már, miképp mondom el…
Élsz... Az élet ezért érdekel.
S a halál lesz igazmondó szavam…
Ha majd nem lesz ajkam... Kimondhassam.
Jobban szeretlek, mint az életem.
Kedvesemnek...
Sajnos az életről tudom, hogy véges...
De minden Veled töltött pillanat, felér az örökkévalósággal.
Aki Veled van, elfogad...
De aki érted él, az elhozza azt, amiért élni akarsz.
A szerelem, először egy tekintet, azután egy mosoly...
Azt követi egy szó, egy ígéret, egy találkozás...
Folytathatnám…
De sokkal szebb átélni, mint sem elméleteket gyártani róla.
A szeretet nem egyéb...
Mint amikor valakit mélyen érzünk...
Nem csak a szemei mögé látunk, de mélyen a lelkébe.
Bármilyen külső mögé rejtőzik is...
Felismerjük, hogy Ő az.
Több mint érezzük a gondolatait...
De gondoljuk az érzéseit.
