Egy síró kisgyerekként indultam, de tudtam felnövök... A szülők szava felnevelt, megvigasztalt, ne félj kölyök. Ha bánt az élet okkal teszi, nem öl meg csak erősít... Ha megértésből építkezünk, úgy születik erős híd. De mégis tudom gyakran mentem önfejűen előre... Csak vitt az út és nem hallgattam barátokra, szülőkre. A szerencsém elhagyott, minden kettévált a homályban... A mocsárban feküdtem, miért nem vettem észre korábban. Hányszor kellett letérnem az útról és eltévednem... És hányszor kellett megígérnem, soha többé az életben. Mond hányszor hagytál magamra a semmiben és csak nevettél... Tudod hányszor sírtak miattam, és nem szóltál, nem szerettél. Hányszor könyörögtem fohászkodtam szólj ha hallasz... Mégsem válaszoltál, máig nem tetted ezt meg de hallgatsz. Legbelül az álmaimban már szebb a kép a világról... Gyermekkorom gyere vissza! Már nagyon hiányzol! Ha hallasz, Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy emlékkép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár. Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy kósza kép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár... Végre én is látom már, hogy te vagy itt szívtelen... Azt hogy nekem fontos vagy többé már nem színlelem. Ha eszembe jutsz néha még szem nem marad szárazon... A múltunk emlékeit most már könnyeimmel áztatom. De várhatom, hogy átérezd, hisz fogalmad sincs róla még... Ha megint felhoznám a múltat tudom már nem volna szép. Feldolgoztam, nehéz volt, de segíts hogy ha hallasz... Hogy ha figyelsz, és ott legbelül az emlékek közt tartasz. Segíts kérlek abban most, hogy el tudjalak feledni... Mert hiába is döntöttem el, tudjuk, hogy ez nem ennyi. A búcsú könnyű lenne, mégis megszakad a szívem... Az eszem hozzád oda húzna, de valami eltaszít benn. Tudom, hogy ez nem múlik el, és úgy írom meg ezt a sort... Hogy tiszta rólunk előttem a kép, pedig már nem ma volt. Legbelül az álmaimban szebb a kép a világról... Boldogság gyere haza! Már nagyon hiányzol! Ha hallasz, Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy emlékkép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár. Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy kósza kép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár... Forgolódom éjszakák óta, farkas szemet nézek az ablakkal... Nincs kedvem emberek közé menni meg jó pofizni sem nappal. Csak a párnám vár rám, bár már látnám, hogy itt kelsz velem minden reggelen... De még kapcsolatom sem volt igazán, nem szárad szerelem lelkemen. 16 voltam, a szüleim váltak, és gonoszok vártak a teremben... A jelenben álltam, nem találtam, csak álmomban láttam szerelmem. Pedig hányszor vágytam, akartam ezt, oly sok magányos éjjelen... Ha elképzelem, hogy így döglök meg egyedül, elönt a félelem. Ha iszik az ember, mondta anyukám, akkor igazán őszinte... Én nevetve sírtam, bár csak egyszer ittam magamat földszintre. A lányokkal nem volt szerencsém, ők nem szedtek és én nem szedtem fel... Későn érő típus vagyok, 27 évesen vesztettem el. Annyi bú és bánat támadt rám, a legtöbbször csak nyeltem... De picit könnyeztem, mikor a 18. szülinapom el lett felejtve. A jó hova lett eltemetve? Nem dereng, csak fekszem elmerengve... Életkedvem gyere haza, vagy jöjjön aki egy kicsit szeretne. Ha hallasz, Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy emlékkép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár. Melletted bátrabb lennék én... De félek, ez csak egy kósza kép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár... Ha hallasz gyere még, kérlek szólj hozzám. Még élek... Még várok... Ami elmúlt minden szép és jó volt... Minden, ami csak az életről szól. Gyere vissza, amíg az érzés itt van... Hiányzik, nélküle már nem bírtam... Én. Bárcsak újra megélhetném...
Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, összeomlik a világ...
Mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljak közömbösen, és hagyjam megtörténni azt...
Aminek nem lenne szabad megtörténnie...
Mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várom... Szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését...
Mert amikor felnézek, minden változatlan.
A környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be... Az autók színes-fényes áradata szakadatlanul dübörög tovább... S az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve.
Mintha mi sem történt volna.
Néha az ilyen világvég-érzéshez... Nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen.
Érzett már félelmet egy-egy csatától... Csalt és hazudott már életében... Indult már el olyan úton, melyet nem neki szánt a sors... Szenvedett már jelenléktelen dolgok miatt... Érezte már, hogy nem igazán az Aki.... Követett már el hibát... Mondott már igent, mikor nemet akart mondani...
Bántott már meg olyan Embert, akit szeret...
Éppen ezért... Mert keresztülment mindezen...
Mégsem vesztette el a reményt, hogy lehet jobb, mint az adott pillanatban.
Az elmúlt másfél év alatt, sok olyan esemény történt velünk... Aminek, talán nem kellett volna megtörténnie. Volt, hogy szerettem volna visszamenni az időben...
S újra átélni, minden együtt töltött pillanatot.
Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy csókot. Téged megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni...
